Most Neked írok

Igen, Neked, akinek megadatott, hogy a biológia törvényei szerint utódod legyen.

De látom, hallom, tapasztalom, milyen sötétség ural téged. A sötét köd, ami nem látszik. Ráült a válladra, elborította a szemedet, szádat, füledet, agyadat, szívedet, lelkedet. Hozzád szólok, aki minden adandó alkalommal kinyilatkoztatod, tele szájjal vicsorgod vigyorogva a világba, hogy nem baj!

Nem baj, ha a gyermekeket trágár mocskolódással megalázzák, személyiségükben sértik, megütik, megrángatják, ordítanak vele, pszichikailag terrorizálják. Nem baj, ha a gyerek szorong e miatt. Nem baj, ha fél, ha bizalmatlan. Nem baj, ha összerándul a gyomra, ha éjszakákon keresztül nem alszik, ha a rémálmoktól retteg.

Nem baj, hiszen a gyereknek „meg kell tanulni hol a helye”! Nem baj, mert „meg kell tanulnia tisztelni a szüleit”! Nem baj, mert „a tanárnak mindig igaza van és pont!”. Nem baj, hiszen „én is ezt kaptam, nem haltam bele”! Nem baj, „hiszen így is ember lett belőlem”! Ember, igen. Olyan ember vált belőled, akinek mindez nem baj… Oly régóta mantrázod, hogy magad is meggyőzted, miközben elfelejtettél mindent, amikor akkor éreztél.

Nem baj, mert számodra ez jelenti a gyermek nevelését, ezt tanította Neked a sötétség.
És most nézz bele mélyen abba a sötét ködbe. Repülj vissza, légy most te az a kisgyermek!
Emlékezz! Érezz!

BOLDOG VOLTÁL?

Fájt az első pofon? Vagy a megalázottság, a szégyen volt rosszabb? Érezd újra a dühöt, azt, amit akkor éreztél, amikor megsemmisülve álltál a hatalmas felnőtt árnyékában! Érezd, érezd át újra a rettegést, amikor kezet emelt rád az a valaki, akit neked tisztelned kellett. Érezd át újra a téged ért igazságtalanság miatt elszenvedett fájdalmakat. Valóban ezeket az érzéseket szabod osztályrészül gyermekednek?

Sírj, és zokogj! Üvölts, hogy NEM!

Mire vágytál akkor és ott? Hogy valaki megsimogasson? Meghallgasson, vagy hogy csak sírhass, hogy elbújhass valakinek a végtelen ölésében? Vagy hogy elrohanhass, el innen, és soha többé ide vissza?

Vágytál e arra, hogy szeressenek? Vagy valóban, valóban csak ez az egy út volt hozzád?
Légy őszinte magadhoz. MOST! Lásd meg magad milyenné lettél!

Valóban csak ez az eszköz létezik? Ennyi, amihez nyúlni tudsz? Pofonokkal, erőszakkal, agresszióval kikényszeríteni a tiszteletet, a szeretet? Hogyan is gondolhatod, hogy a rothadó mag nem férges gyümölcsöt fog teremni? Hogy a gyűlölet tiszteletet szül?

Gyermekként nem tehetted meg, hogy nemet mondj. Utasításokat követtél, a döntés szabadsága nélkül. Kényszerítettek, nem tehettél mást. Mert akkor, régen, így volt. De már nem az a kisgyerek vagy! Most megteheted, hát tedd meg, mondj minderre NEMet! Tedd meg azért a kis érző lélekért, aki határtalan, feltétel nélküli bizalommal van irántad. Aki szeret Téged. Igen, mindezek ellenére szeret. Tisztán és őszintén. Állj mellé, tiszteld és szeresd őt minden erőddel. És hidd el, olyan szeretetet, bizalmat és tiszteletet fogsz cserébe kapni, amit egymillió pofonnal sem vagy képes kikövetelni.

Ne dobd el ezt magadtól, ne tedd a saját múltad áldozatává ŐT!

                                                                                                                                                            (É.E.)