Kérések a pedagógusokhoz

Nem kérek olyat, amit nem tudnak megtenni.



Nem a NAT-ról, nem a túlterheltségről, nem a minősíthetetlen tankönyvekről szeretnék beszélni. Tudom, és elfogadom, hogy ezekre a pedagógusoknak (legalábbis közvetlenül) nincsen hatásuk. 

 

Nem a lehetetlen feladatok megoldását várom.
Most csakis azokra a tényezőkre koncentrálok, amelyek függetlenek ezektől, független a rendszertől, annak igen súlyos hibáitól.

Szomorú vagyok, és szégyenkezem is a miatt, hogy a XXI. században, Európában, egy keresztény országban mindezt kérnem kell.


Mert az úgy van, hogy ami nincs, azt kérni kell…

Nem kérek olyat, amit nem tudnak megtenni.


Arra kérem őket, hogy tegyék félre tehetetlen dühüket és haragjukat, csalódottságukat, személyes érzéseiket, meggyőződésüket, hiszen mindannak nem a gyermek az oka. A helyzet méltatlansága nem csupán őket érinti.


Arra kérem őket, ne a gyermekeket büntessék mindezekért.
Arra kérem őket, segítsék és támogassák a gyermekeket.


Arra kérem őket, ne bántsák a gyereket. Sehogyan sem. Mert a jól működő világban egyetlen pofon sem fér bele! Nem fér bele a megalázás, a megszégyenítés, nem fér bele semmiféle a diszkrimináció.


Arra kérem őket, ne csak üres fejeket lássanak, hanem teli szíveket és érző lelkeket.


Arra kérem őket, hogy nézzenek a gyermekek szemébe, és lássák azt, amit látniuk kellene, amit esetleg eddig nem vettek észre. Lássák meg a félelmet, a frusztrációt, az önbizalomhiányt, a romba dőlt önképet, a szorongást, a megfelelni vágyást, az igyekezetet is.

Arra kérem őket, hogy tiszteljék és becsüljék meg azokat a kollegákat, akik számára valóban a gyermek, az ő érdeke, az ő személye és személyisége, az ő lelke és jövője a legfontosabb.


Arra kérem őket, hogy ezeket a pedagógusokat a gyermekek érdekében ne támadják, hanem óvják őket minden lehetséges eszközzel.

Arra kérem őket, hogy még a becsengetést megelőzően fussák végig a rájuk vonatkozó törvényeket. Nézzék át a gyermekvédelmi és az oktatási törvényt, az alaptörvény gyermeki jogokat rögzítő részét, és a pedagógiai etikai kódexet. Még mindig remélem, hogy nem a következményektől való félelem lesz a tettek irányító ereje.

 

Tudom, hogy a tanárhiány határtalan biztonságot ad. A nem pedagógushoz méltó viselkedést és attitűdöt a legritkább esetben követi retorzió, hiszen szinte már pótolhatatlanokká válnak.


Arra kérem őket, hogy ne éljenek ezzel a helyzettel vissza.


A biztonság, a „Bármit megtehetek, hisz úgysem küldenek el, pótolhatatlan vagyok!” akár eredményezhetné azt is, hogy kiállok, szót emelek a gyermekek, a kollegák mellett.

 

Arra kérem őket, maradjanak EMBEREK ebben az embertelen helyzetben.

 

Empatikusnak, toleránsnak, együtt érzőnek, méltányosnak, türelmesnek, kedvesnek, lelkiismeretesnek, odaadónak lenni nem a rendszer milyenségének, nem is a bérezés mértékének függvénye. Legalábbis nem szabadna annak lennie.


Ez nemes egyszerűséggel emberség kérdése.

 

A lehetőség adott, minden pedagógus maga dönt. Egyszer már meghozták a döntést: hivatást választottak, nem munkát.

 

(név és cím a szerkesztőségben)