Gondolkodó

Keresztény ország vagyunk. Persze, kizárólag és szigorúan kulturális értelemben!

Hogy ez mégis mi a bánatot jelent?
Nem kell hinni Isten létezésben, viszont a kereszténységből származtatjuk „kulturális”, etikai és erkölcsi határainkat, értékeinket. (Ez azért is furi, merthogy ezeket mind Istennek tulajdonított kinyilatkoztatások…)
Aztán néha meg már azt sem. Vagyis csak papíron. Meg majd mazsolázgatunk. Csak azt rángatjuk elő, ami nekünk tetszik. Mondjuk, a másokra vonatkozó parancsokat magunkénak valljuk, a nekünk szóló intelmekre rávágjuk: „Nem hiszek Istenben, nem vagyok vallásos!”

Sokan játszanak ma Istent.
Ítélkeznek, döntenek. Hit nélkül, kilúgozott lélekkel, a kereszténységet, mind ideológiát felhasználva.
Megmondják, ki érdemel még egy esélyt, ki érdemli meg a segítséget, kinek mi jár, vagy éppen hogy mi legyen a büntetése.
Ócska, üres, szánalmasan kicsinyes és ostoba propagandaszövegek összeollózását hangoztatják, mint saját véleményt. Önellentmondás, meghasonlás számtalan esetben, következetesség semmi.
Mindez a keresztény kultúra nevében. De hagyjuk most a dolog vallásos oldalát.

Mégis milyen elvek mezsgyéjén mozog az kultúra, ami elfogadhatóvá teszi, és követendő példaként állítja, ami vallja és hangoztatja:
„A hajléktalanok mind semmirekellő alkoholisták!”
„A cigányok nem is akarnak dolgozni, ilyenek ezek!”
„Senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy felvegye a devizahitelt! Aki nem fizet, így jár!”
„Ő vállalta a sérült gyereket, miért várja, hogy az állam gondoskodjon róla?”
„Akkor majd én sem fizetem a rezsit, oszt’ várom majd, hogy kifizessék helyettem!”
„Nehogymá’ az én adómból oldják má’ meg!”

Az igazság az, hogy ebben sem hit, sem kultúra nincs.

át, így megy ez a mi kis keresztény demokratikus országunkban. Kizárólag kulturális értelemben.

(név és cím a szerkesztőségben)