Első és utolsó szösszenet a pelenkaügyben

Országos ügy, vagy magánügy? - avagy hagyják békén Récsölt!

Tamás Gáspás Miklós védelmébe vette Orbán Ráhelt (nem mintha erre nem volna megfelelő személyzet).
Minden tiszteletem a neves filozófusé, de engem, minden jó szándékú igyekezete ellenére, nem sikerült jobb belátásra bírnia. (Én oly sokakkal ellentétben jó szándékot feltételezek a megnyilatkozás mögött.)
Az én legnagyobb gondom nem is az elhagyott csomag mibenlétében rejlik. Számomra az elvek út szélén hagyása, a mögöttes tartalom és annak jelentése az igazán borzasztó.

Tamás Gáspár Miklósnak akár igaza is lehetne. Ha! Ha nem arról személyről lenne szó, akiről szó van.
Ha egy politikus tizenéves lányát kapták volna lencsevégre egy doboz sörrel, vagy ahogy egy politikus csemetéje éppen naturális módszerrel öntöz egy parkban egy bokrot, azt mondanám, egyet értek vele.
Valóban felháborító volna, ha ezt a sajtó kiteregetné, és ezen csámcsogna az ország napokig, megalázva ezzel a hozzátartozót. (Valóban?)

De nem erről van szó!
Ugyanis itt most nem egy ártatlan óvodásról beszélünk.
A szóban forgó hölgy nem csupán egy vétlen biológiai tartozéka az ország miniszterelnökének. De nem ám! Ugyanis a hölgy tevékenyen részt vesz az irányításban, a „dolgokban”, a magyar divatvilág vezető egyénisége, az ő kezében futnak össze a hazai turizmus szálai.  Ő az ország helyzetének egyik haszonélvezője. Amolyan „családanya vagyok” és „valakinek a lánya” álruhában járó lappangó politikus.
És mint ilyen személy minden tette, minden szava fokozott felelősséget hordoz.
És üzenete van.
Hogy az eset mit az üzen nekem?
„Vagyok valaki! Olyannyira vagyok valaki, hogy megtehetem ezt is. Bármit megtehetek!”
És a bármit megtehetek a probléma. Mert innen indul minden. A kis dolgokból egyre nagyobbak lesznek, az apró szabálytalanságok a szemünk előtt dagadnak. Vajon meddig?

Kínos, és egyben megalázó az eset utáni kimosdatási akció is. Valóban ennyire faék egyszerűnek nézik az állampolgárokat? Arcátlan dolog röhögve egy ilyen „magyarázatot” valóságként kommunikálni. Csak én érzem vérlázítóan sértőnek ezt a hülyítést, hogy nyíltan zajlik a „nesze paraszt, ezt edd meg!”?

A védelmi írás logikája alapján hagynunk kell(ne) a kedves vejet is, hiszen családtag. Minden kizárólag az illetékes hivatalokra, és a családtagokra vonatkozik, a sajtónak és a közvéleménynek semmi köze hozzá.
Egy tett valóban magánüggyé válik csupán attól, hogy a miniszterelnök családtagja követik el?
Kérem, kérem! Ugye ezt nem gondolja komolyan senki? Hová is vezetne ez?
A tapasztalatok azt mutatják, aki bármit megtehet, előbb utóbb meg is tesz. Bármit. Mindent. Akkor bizony már késő lesz.
Igen rövid, és nem túlságosan megerőltető töprengés után egyértelmű válik, hogy ez az eset nem „csak egy eset”. A magánélet védelmét célzó törekvések egyértelműen azt hivatottak szolgálni, hogy a különböző érdekek diktálta összefonódások rejtve maradjanak. Tisztességes, becsületes elöljáróknak vajon mi szükségük erre?

(Félreértés ne essék! Visszataszítónak találom, ahogy kommentek százai mocskolódtak cigányozással, áldott állapotából fakadó testalkatára utaló jelzőkkel. Ezek egyike sem mondható a tett okának, és nem is bűn. Amit elítélek, nem csak akkor ítélem el, ha olyan teszi, akit nem szeretek!)

(név és cím a szerkesztőségben)