Az érzés, ami átjárt

Amikor felismertem, megdöbbentem. Ez bizony a BOLDOGSÁG! Igen CSUPA nagybetűvel.

Különös ez a reggel. A nap ugyanúgy fáradtan süt, a konyhában az asztal éppen ott áll, ahol tavaly, a forró kávé illata most is olyan, mint máskor.
Valami mégis más.

Az érzés, ami átjárt.
A félelmet teljes biztonsággal, azonnal felismerem. Azt a nyomasztó, gyomor-, és torokszorító érzést, amitől nem tudsz aludni, nem tudsz enni, amitől folyamatosan remeg a belsőd. Azt, ami úgy lüktet benned, hogy reményvesztetté, fásulttá és keserűvé tesz. Támadja, szaggatja az erőt, a türelmet.

Úgy rettegsz a holnaptól, hogy közben mosolyognod kell. Ma reggel ez nem volt.
Amikor felismertem, megdöbbentem. Ez bizony a BOLDOGSÁG! Igen CSUPA nagybetűvel.

Szóval az történt, hogy megvettem a gyermekemnek az iskolába szükséges holmikat. Van, amiből marad a tavalyi, az iskolatáskája pedig már három éves, de akkor is. Még egy két csinosabb ruhára is tellett. (Hihetetlen mekkorát tudnak nőni egyetlen nyár alatt!) És ettől BOLDOG vagyok!

Nem is tudom mikor volt ilyen utoljára, de a számlák nagy része be van fizetve. Ezzel időt kaptam. És ettől BOLDOG VAGYOK!
Kellettek bizony az új holmik, mert van iskola, ami hajlandó fogadni a lányomat! (Ez tavaly nem így volt.) Kizárólag a kötelező óraszámot töltheti a gyerekek között, délután már nem fogadják, de tavaly még a heti tíz órát sem engedélyezte az iskola. Ez biztosan nem lenne így, ha nem volna az a lelkiismeretes, elhivatott gyógypedagógus, aki mellettünk áll. De van. Megkaptam ezzel a törődés minden árnyalatát, és a biztonságérzetet. Reményt kaptam arra, hogy a legdrágább kincsem jó kezekben lesz, és mindent megkap, amire szüksége van. És ettől BOLDOG vagyok!

Most, hogy heti öt szabad délelőttöm van, tudnék esetleg valamit dolgozni. Na persze, ez nem olyan egyszerű. Hol lehet vajon olyan munkahelyet találni, ahol vagy nyolckor, vagy fél kilenckor kezdhetek, és ha törik, ha szakad, délben vagy egy órakor az iskolában kell lennem? Nem könnyű, hiszen nincs senki, aki ebben segítene. Nincs nagyszülő, rokon, senki, akire számíthatnék.

Ismerősök, barátok segítettek, amiért végtelenül hálás vagyok. Nekik köszönhetően (egyelőre) heti három délelőtt magánházak takarítására kaptam lehetőséget. Az a havi harminc -, negyven ezer forint óriási segítség. Ezzel a megkönnyebbülést kaptam. Reményt kaptam arra, hogy a totális anyagi ellehetetlenülés elkerülhető lesz. És ettől BOLDOG vagyok.

Naponta tanulom a német nyelvet. Na, nem nyelviskolában, vagy tanárral. Csak úgy a neten. Mert van értelme, mert motivált vagyok. Mert egy ismeretlen ismerős empatikus, önzetlen közbenjárása esélyt adott arra, hogy hamarosan elhagyhatjuk ezt az országot. Reményt kaptam arra, hogy egy kiegyensúlyozottabb, élhetőbb életet élhetünk. És ettől BOLDOG vagyok.

Eufórikus érzés ez: egy reményteli, megkönnyebbült reggel szorongás, félelem, aggodalmak, frusztráció nélkül. Negyvenhét évesen azok a dolgok okoznak eufórikus állapotot, amelyeknek természetesnek kellene lenniük. Remény nélkül elveszett az ember.

Keserű BOLDOGSÁG ez… Valóban ennyi az élet?

(név és cím a szerkesztőségben)