SZFE-tüntetés: hajszálvékony reménysugár

Az egész offenzíva mögött az állt, hogy a kultúrának ezt a NER által jóformán érintetlen területét le lehet rohanni és Vidnyánszky be tudja hódoltatni a színészeket. Partvonalra tolják a “szadeszes, liberális, komcsi” (a zs-word szigorúan kerülendő, különben is, nekünk vannak olyan barátaink) hangadókat, mindenki más pedig behódol, és az ilyen vinnyogó genderalakok helyett igazi magyar sorshősöket fognak eljátszani.

Kiderült azonban, ami mindenki tudott: nincs két magyar színház. Vannak mindenféle irányzatok és módszerek, de a magyar színjátszás alapvetően egységes. Miért is ne lenne az, egy olyan nyelven játszik, amelyet összesen tizenötmillió ember beszél, ebből pár százezer jár színházba, és pár ezer alakítja véleményével, tapsával-füttyével vagy távolmaradással. Elég rossz érzés lehet, ha az ember egy igazán nagyot reformálna, hogy az általa elképzeltekre egyszerűen nem vevő a közönség. Márpedig, demográfiai okokból másik közönségnek játszani nem lehet.

Az SZFE hallgatói és tanárai, a színészek és a közönség ezért tudott összezárni. Nincs alternatíva. Esetleg betiltani lehet, a színészeket lezavarni az uránbányába, utána pedig megcsináni az igaz magyar színházat...ahova busszal kell hordani a közönséget, mert magától nem ül be senki. Például a közigazgatásban el lehet rendelni, hogy a NKE-n képzett szuperprofesszionális hiperhivatalnokokat kell felvenni a hivatalokba. Oda ugyanis kötelező bemenni, ha az ember el akar valamit intézni. Viszont a színházba szórakozni járnak az emberek, röhögni vagy meghatódni, katarzist átélni, ilyesmi.

Egy olyan sorsú országban, mint Magyarország a színház ráadásul hagyományosan csoportterápia is, a darabokból hagyományosan kiszólnak, a színészek és a közönség különösen szorosan kötődnek egymáshoz egy közös jelrendszeren keresztül. A Vidnyánszky által kitúrni akart SZFE-tanárok és mellettük kiálló egykori és jelenlegi tanítványaik pont ehhez értenek. Pár napja volt itt szó Veiszer Alinda interjújáról Mácsai Pállal és Máté Gáborral. Lehet akármit gondolni Mácsairól és Mátéról, nagyon pontosan látszott, hogy játszi könnyedséggel manipulálják a közönséget, beleértve Veiszer Alindát is. Tapsok, hatásszünetek, mögöttes jelentések, gesztusok jelezték, hogy mindenki pontosan tudja a szerepét. Ez az interakció rengeteg magyar értelmiséginek napi-heti igénye, hogy feldolgozza azt ami vele történik. Ugyanakkor ebben benne lenni, tudni, hogy mire gondolt Mácsai, amikor azt mondta, hogy, és beletapsolni oda ahova be kell és a tapssal kiteljesíteni a mondanivalót: beavatottság. Belépő abba a státuszba, amit a magyar értelmiségi saját maga talán legfontosabb tulajdonságának tart: tudja miről van szó. Érti.

Mára a Fideszben senki se maradt, aki erről tud, aki ezt érti, és aki megtehetné, hogy felhívja Orbán Viktort, hogy szóljon neki, hogy teljesen felesleges ebbe belerúgni. Kádár, aki ugyanúgy nem volt színházba járó ember, mint Orbán, se tette ezt meg. Rábízta ehhez értő elvtársakra a színház pacifikálását, akik ezt kiváló eredménnyel meg is tették. Hiszen mi várható ettől? Másik színházat nem lehet csinálni. A közönségnek - tetszik ez Vidnyánszkynak vagy sem - ez a liberálkommcsipolita színház kell, a modoros színészeivel, a kódrendszerével, tokkal, vonóval.

Viszont hirtelen előkerülhet pár lelkes ember akit egyetemi szinten tanítanak koreográfiára és dramaturgiára. Ami elvezet oda, hogy összehoznak egy pont jó hosszúságú tüntetést, pont jól fenntartva a feszültséget, pont nem hagyva benne kínos részleteket. Mert ha visszagondolunk a NER elleni tüntetésekre, azok rendszerint pont egy jó rendező és egy jó dramaturg után kiáltottak. Túl hosszú, túl rövid, túl sok hülyét engedtek fel reppelni a színpadra, korán van, későn van... az SZFE-n meg pont azt tanítják, hogy ilyen hibákat lehetőleg ne kövessen el az, akinek ott diplomát adnak.

Miért nem kell egyelőre mégse aggódni a Fidesznek? Egyelőre ez még kicsi értelmiségi balhé, bármennyire is mást sugallnak a képek. Egy ilyen tüntetés három irányba mehet tovább.  Szerveződhet belőle valamiféle mozgalom. Ehhez kellenének az ellenzéki pártok, de ők közismerten az ilyen aranyat érő kezdeményezések mellett az inverz Midász szerepét tudják eljátszani, az arany is trágyává válik a kezükben. Mindenki helyettesítse be kedvenc ellenzéki politikusát a tegnapi tüntetés valamelyik szónoka helyére. Ugye, hogy már indul is haza, ha egyáltalán kiment tüntetni? El is halhat a tüntetés, ennek van a legnagyobb hagyománya. Mindenki kikiabálja magát, aztán hazamegy különalkukat kötni a rendszerrel, vigyázni a megélhetésére, nekem van, a tüntetéssel csak oda juthatok el, mint azok akik miatt a tüntetés van, vagyis nekem se lesz.

Végül, de nem utolsó sorban lehet ezekből rendszeres tüntetés, mint az egykori NDK-ban a lipcsei Montagsdemok, vagy most a rendszeres minszki tüntetések. Ehhez viszont bázist kell szélesíteni. Nota bene, az SZFE és a többi egyetem diákjaiból kinézem ezt a képességet. Kérdés, hogy meg merik-e csinálni, hogy tudnak-e ebből valami rendszeres, egyre szélesebb tömegbázis számára érdekes eseménysorozatot csinálni. Nem vagyok benne biztos. Ha fogadnom kéne, akkor arra fogadnék hogy nem. Orbán egész biztos erre fogad. Annyi biztatót tudok csak mondani, hogy nincs más választása.

(forrás: Diétás Magyar Múzsa)