Százmillió forint Kőbánya bluesra, igen, közpénz

Mielőtt bárki félreértené: nem Deák Bill Gyuláról akarok írni. Nem az ő tehetségéről. Nem az ő karrierjéről. Nem arról, hogy megérdemli-e a tiszteletet. Megérdemli. Ötven éve van a színpadon. Generációk nőttek fel a zenéjén. Legenda. Pont.

 

De itt most nem ez a kérdés.

 

A kérdés az, hogyan jutott el ez a százmillió hozzá. És hogyan jutottak el a milliárdok másokhoz. Mert a háttérben most egy sokkal nagyobb történet bontakozik ki. Az NKA – a Nemzeti Kulturális Alap – körül volt egy kollégium, amiről sokan még az intézményen belül sem tudtak. Nyoma alig volt a pályázati rendszerben. És ezen a csatornán keresztül – az eddig ismert adatok szerint – 12 milliárd forint közpénz áramlott ki. Úgy, hogy a szokásos szabályok nem vonatkoztak rá.

 

Kik kaptak belőle? Pataky Attila. Tóth Gabi. Muri Enikő. Kis Grófo. Dopeman. És még sorolhatnám.

 

Tudod, mi a közös bennük? Nem a zenei műfaj. Nem a tehetség. Az, hogy az elmúlt években mind aktívan részt vettek a Fidesz kampányában. Felléptek rendezvényeken. Támogatták a pártot. Kiálltak a rendszer mellett. Aztán jött a pénz.

 

Bill ebben a sorban kilóg. Ezt el kell ismerni. Ő nem volt a napi propaganda arca. Nem rohangált zászlóval. Nem üvöltött politikai szlogeneket a színpadról. Nem posztolt arról, melyik pártra szavazz.

 

A fia a Telexnek azt mondta: az apja nem fideszes, nem balos, hanem a bluespárt tagja. Bill maga is megszólalt: „Nem azért kaptam, mert fideszes vagyok. Azért kaptam, mert Deák Bill Gyula vagyok. Egy művészember. Egy ikon. A magyar blues királya."

 

Rendben. Lehet, hogy így van. Lehet, hogy az ő pályázata valóban szabályos volt. Lehet, hogy a százmillió valóban arra megy, amire kell: sportcsarnokra, hangtechnikára, színpadra, stábra, utazásra, reklámra. Ezek drága dolgok. Egy húszállásos turné nem olcsó. De itt jön a rész, ahol nem tudok továbblépni.

 

Ugyanabban az országban, ahol százmilliók mennek turnékra, kórházak gyűjtenek vécépapírra. Tanárok úgy keresnek, hogy második állást kell vállalniuk. Ápolók az ország leggazdagabb fővárosában a minimálbér környékén dolgoznak. Iskolák osztálykirándulásra gyűjtenek, mert a szülők nem tudnak fizetni.

 

Nem Bill bácsi hibája. Tudom.

 

De amikor egy rendszer 12 milliárd forintot oszt ki titokban – olyan csatornán, ami a saját intézményükben sem volt átlátható –, akkor nem lehet azt mondani, hogy „higgyétek el, minden rendben volt. „Mert a közpénznél nem elég hinni. A közpénznél tudni kell. Látni kell. Ellenőrizni kell. Minden forintot. Minden pályázatot. Minden döntést.

 

Most gondolj bele egy másik zenészbe. Egy olyanba, aki nem ismert. Aki nem legenda. Aki húsz éve játszik vidéki kocsmákban. Aki ugyanolyan jól zenél – csak nincs neve, nincs kapcsolata, nincs családi kft.-je. Aki ha beadna egy pályázatot egy turnéra, az meg sem jelenne a rendszerben. Ő is százmilliót kapna? Nem. Nem kapna. Talán egymilliót sem. Nem azért, mert rosszabb. Hanem mert nem ismeri a megfelelő embereket. Mert nem abban a körben mozog. Mert a rendszer nem neki épült.

 

És pont ez a probléma. Nem Bill bácsi. A rendszer. Ami úgy működik, hogy a pénz oda megy, ahová a hatalom akarja. Nem oda, ahová a tehetség vinné. Bill a videójában azt mondta: ez nem az ő fizetése, ez a turné költségeire megy.

 

Elhiszem. De akkor mutassa meg. Nem nekem – a közvéleménynek. Tételes elszámolást. Minden számla. Minden költség. Nyilvánosan. Ahogy az a közpénzzel jár. Nem azért, mert gyanús. Hanem azért, mert ez a normális. Ez lenne a normális. Egy országban, ahol a közpénz a miénk. Mindannyiunké. Nem azé, aki kiosztja. Nem azé, aki megkapja. Mindannyiunké.

 

Huszonkilenc éves vagyok. Szeretem a bluest. Szeretem Deák Bill Gyulát. Szeretem azt, amit az elmúlt ötven évben adott a magyar zenének. De szeretem az igazságot is. És az igazság az, hogy ebben az országban túl sokszor bújtak híres emberek mögé olyanok, akik a háttérben osztották a pénzt. Híres arccal eladták a döntést – és közben a milliárdok csendben mentek, ahová mentek.

 

A gond nem mindig azzal van, aki megkapja. Sokszor azzal, aki kiosztja.

 

Bill bácsi nagy művész. De a háta mögött egy rendszer állt, ami nem a művészeknek épült. Hanem a hatalomnak. És az a rendszer most megrepedt.

 

Ha tényleg új világ jön – akkor a kultúrát támogatni kell. Nagyon. Sokkal jobban, mint eddig. De nem titokban. Nem haveri listáról. Nem átláthatatlan kollégiumokon keresztül. Nyíltan. Tisztán. Mindenkinek érthetően. Mindenkinek elérhetően.

 

Mert a bluesnak van lelke. A mutyinak nincs.