Múltidéző: Kádár lánya, Klárika

Ketten voltunk a földszinti, szobakonyhás erősen lepukkant tatabányai 'bányászlakásban'.Az apró lakás falait szürkére színezte a széntüzelésű fürdőszobai bojler, és konyhában álló öntöttvas sparheltből kiáramló korom. Kicsiny konyhájában élte mindennapjait. Elhanyagolt külseje ellenére vonzó nő volt.

 

Túlzóan festett, ránctalan, csinos arcát barnára színezett sörényszerűen sűrű,vállig érő haj keretezte. Lábai a tökéletesség határát súrolták. Negyvenöt éves kora ellenére kimondottan jó alakja volt.

 

Nem látszott rajta az orvosi papírjain évek óta szereplő paranoid skizofrénia.

 

Nem volt ön- és közveszélyes, de az államrend annak nyilvánította. Azért mert olthatatlan gyűlöletet érzett az akkori rendszer vezette kommunisták iránt,aminek fennen hangot is adott.

Nem volt mindig ilyen.

 

Klárika a húszas évek végén zabigyerekként látta meg a napvilágot. Talán ezért kereste mindig az idősebb férfiak társaságát.

 

Apakomplexusa volt.

 

Az első vele egykorú férjétől hamar elvált. Huszonnégy évesen hozzáment a második,egyben utolsó férjéhez aki harminc évvel volt idősebb nála. Nem csak a két gyereküket szeretve nevelő hitvest látta benne, hanem a figyelmes, sosem látott apját is őbenne vélte megtalálni.

 

Önfeledt boldogságban teltek az évek. Az egyik hajnalon megjelent egy nagy sötét színű autó.

A férje fogta az aktatáskáját lement az emeletről,és beült a gépkocsiba.Nem volt ez szokatlan számára,az évek alatt megszokta,hogy különböző időpontokban jött érte egy kocsi,ami elvitte majd visszahozta őt.

Ez az autó nem jött többé vissza. Akkor látta őt utoljára. Napokig várt kétségbeesetten.

 

A férje munkahelyére, a Honvédelmi Minisztériumba be sem engedték,mindenhol letagadták. A hiábavaló, fájdalommal teli kétségbeesett könyörgése a hatóságok felé,hogy adják neki vissza a férjét,dühödt,őrjöngésig fokozott követeléssé fajult. Így ment ez hetekig,hónapokig. A zavarodott,fájdalommal teli reményvesztettsége,egyre jobban elhatalmasodott rajta .Nem tudta egyszerre elviselni, a benne élő két ember elveszítését.

 

A szerető hitvest és gondoskodó apát.

 

Beleőrült.

 

Elhanyagolta magát,és a gyerekeit. Hallucinációk gyötörték telekürtölte az utcát,hogy a férjét megölték a kommunisták.

 

Fennen hirdette, hogy Kádár János az apja és a kommunisták gyilkosok. Kényszergyógykezelést rendeltek el nála, ami erős gyógyszerekből és ECT, - közismert nevén,elektrosokk-terápiából állt. Abban az időben még fájdalomcsillapítás nélkül alkalmazták ezt az igen kellemetlen, nagy fájdalommal járó pszichiátriai beavatkozást.

 

Egy évi zárt osztály után kiengedték.Ha az utcán szidta a rendszert,és valami éber polgár bejelentette,annak mindig zárt osztály lett a vége, a velejáró ECT kezeléssel együtt.A sokkolástól való félelmében már ki sem mert menni az utcára,inkább a rádióban hallottakat kommentálta a lakásában.

 

A még be nem gyújtott sparhelt melletti hokedlin ültem,a tükörfényesre szidolozott acélkeretre könyökölve,és néztem őt. Rám emelte a készülődés izgalmától lázasan csillogó tekintetét,és mosolyogva megkérdezte tőlem.

 

-Fiatalember volna kedve elkísérni a tanácsba,mert valami hivatalos papírt kaptam és személyesen kell megjelennem ott, és tudja félek az ilyen helyektől.

 

Nem szóltam semmit. A fejemet nemlegesen csóválva, kíváncsian figyeltem túlfűtött tüsténkedését. Hetek óta nem mozdult ki a lakásból, érthető volt az izgatottsága.

 

-Jöjjön velem, mert ha nem megyek megbüntetnek, mondta ezt valami affektálós gyermeki bájjal a hangjában,de a szemeiben ott láttam félelemmel vegyes könyörgést is.

 

Megsajnáltam.

 

-Jöjjön fiatalasszony! Van egy szabad lukam, karoljon belém - mondtam és a jobb karomat behajlítva, kezemet a csípőmön tartva felé fordultam, hogy belém karolhasson. Kiléptünk a lakásból,és elindultunk a Töhötöm vezér utcán a klinkertéglával borított monumentális tanácsháza felé. Tetején egy hatalmas vörös csillag terpeszkedett. Az utcán szörnyülködve súgtak össze az emberek, komoly feltűnést keltettünk a látványunkkal. Az akkori Tatabányán már a hosszú hajam látván is levegőért kapkodtak a matrónák. De Klárika vitte a prímet.

 

Sminkje merészsége meghaladta a tatabányai prolik tűréshatárát. Valószínűtlenül sűrű hajából kontyot varázsolt a fejére amit egy hatalmas műanyagcsattal rögzített a koponyája tetején. Az arcára vastagon felvitt babahintőportól úgy nézett ki mint aki két műszakot nyomott le egy pékségben. Szempilláit egy Bagarol nevű cipőpasztával sikerült, ébenfekete fogpiszkálókká merevítenie .A kétszínű tintaceruzájának kék felével a szemöldökét rajzolta meg. A piros végének nyalogatásával komoly kontúrokat húzott az ajkai szélére. Nyelve a két színtől lilára színeződött.

 

Felsőtestén egy vörös, selyem babydoll, teljesen átlátszó hálóinget viselt, ami szabad belátás engedett a melltartójára. Ezt egy panofix bundából készült boleróval próbálta ellensúlyozni. Combközépig érő miniszoknya volt rajta. Harisnyás csodálatos lábait csau színű tűsarkúba bujtatta. Kiegészítőként, derékszögben tartott jobb alkarján a körömcipővel egyező árnyalatú, bőröndnyi súlyú és nagyságú retikül. Könyökhajlatában himbálódzó húszkilónyi kézipoggyász könnyed mozgását, egy képzett hordár is megirigyelhette volna. A konszolidált szocializmusban nevelkedett tatabányai prolik rémülettel vegyes döbbenettel néztek ránk. Engem nem zavart, Klárika meg nem érzékelte. Egy kisebb, ujjal felénk mutogató csoportosulással mögöttünk értünk el célunkhoz. A nagy épület előtt,az utca másik oldalán egy terjedelmes szökőkút állt, hatalmas medencével övezve. Klárika felnézett a háromemeletes épület tetejére és beleremegett. A vörös csillag látványa elindított valamit a gyógyszerektől és az elektrosokktól eltompított agyában. Üvöltve kezdte szidni a piros nyakkendős kommunistákat, a teljes rokonságukkal együtt

 

Pillanatok alatt megjelent két rendőr.

 

Nem nyúlhatnak hozzám!- kiabálta - Nekem Kádár az apám! De a rendőrök csak jöttek.

 

Klárika, átszaladt az út másik oldalára. Nemes egyszerűséggel lerúgta magáról a tűsarkút, retiküljét a melléhez szorítva,hanyag eleganciával leült a vízzel teli medence közepébe,és onnan szidta tovább a zsarukat. A rendőrök tanácstalanul tébláboltak a ciszterna szélénél. Halkan tanakodtak,hogy most mi legyen. Hallottak már ők is a pesti őrüt nőről. De itt tehetetlennek érezték magukat. Beszóltak a kapitányságra segítséget kérni. A tömeg, meg egyre csak nőttön nőtt. Már vagy százan nézték az ingyen cirkuszt, amikor is vagy húsz perc múlva megjelent egy URH-s rendőrautó ahonnan mentőt hívtak. A kiérkező mentősök ismerték Klárikát. Megfenyegették,hogy megsokkolják, ha nem jön ki önként a vízből. Klárika, félelmében magától szállt be a mentőkocsiba.

 

- Na vége a műsornak emberek,oszoljanak! - kiabálták a fakabátok.

 

Van itt hozzátartozója, ismerte valaki? Maga ismerte? - kérdezte tőlem a mellettem álló jaggaló. Kezemet védekezően felemelve, fejemmel nemet jelezve válaszoltam.

 

Nem, én nem ismerem.

 

Nem tudom miért tagadtam le. Talán a lebukástól való félelem,vagy azért mert szégyelltem magam a viselkedéséért. Máig nem tudom megmagyarázni magamnak.

 

Negyvenhat éve gyötör a gyalázatos viselkedésem miatt, a szégyennel teli lelkiismeretfurdalás.

 

Klárika, az édesanyám volt.