Közéleti évindító térdenálló pozitúrával – csak 18 éven felülieknek

Kitörő lelkesedéssel piheg és hevül a kormány díszvendége, Milo Yiannopoulos látogatásának hírére, aki januárban tart majd nyitó előadást egy konferencián, amelyet a magyar kormány hozott össze.

Jeszenszky (hajdani ex-dj, a hajdani MDF-kormány hajdani külügyminiszterének fia – a szerk.) szerző máris imádja Milót, akiről annyit mindenki tud, hogy meleg. Jeszenszky Zsolt ismeretei nagyjából eddig, illetve néhány Wikipédia színvonalú internetes forrás mélységéig terjednek, de most nem is ez a lényeg. Engem, így az év legelején bandukolva, leginkább a Jeszenszkyből elementáris erővel feltörő, őszinte, keresetlen, kendőzetlen, meghitt és szívbéli konfesszió ragadott meg. Idézem: „Na, de ki is ez a Milo? Először is – hogy rögtön adjak valami gumicsontot a kiváló, igen eredeti, kreatív és frappáns baloldali és jobbikos (ja, pardon, a kettő ma már ugyanaz) publicistáknak –, Milo az a srác, akinek (full hetero létemre) én csak megengedném, hogy elém térdeljen, de Megadja Gábor még a fordított helyzetet is bevállalná.”

Mármost az érdekel legkevésbé, hogy ez a Jeszenszky nevű ember („full hetero létére”) kit térdepeltetne maga elé pártjának nagy-nagy gyönyörűségére és vígasságára, miként az sem billent ki lelki balanszomból, hogy egy bizonyos Megadja Gábor ki elé térdepelne, hasonló okokból fakadóan, kedvtelve, előzékenyen, szolgálatkészen és ezer örömmel, jóllehet érzékelem a heroikus és katartikus szerepvállalásuk mázsás súlyát, amelynek végső célja, mi más, a magyar nép gyarapodása, prosperálása, fölemelkedése és triumfálása, csak hát most más képezi számukra az elmaradhatatlan Lehel kürtjét.

Ezért a grandiózus küldetésért az említett urak bármikor, bárhol és bármilyen módon hajlandóak elmenni, akár még orálisan is.

Bennem az keltette fel az érdeklődést, hogy eme rajongó és elragadtatott kormány- és Milo-párti uraknál, lám, parancsra megy az ilyen: ha kell, vezényszóra válnak egyen-homofóbokká, mert épp azt kívánja a párt legfőbb motorja és hajtóereje (és akkor, jaj neked, Budapest Pride!, jaj neked, Vona Gábor! stb.), ám ha kell, vezényszóra lesznek egyen-melegekké, mert most épp erről szól a parancsolat, violaszín pecsét alatt, s bárkinek kedveskednek egy mozgalmilag és pártaktívailag elkötelezett orális cselekvéssorozattal.

Ám félő, a már tettre készen álló és guggoló Jeszenszky és Megadja urakra csalódás vár: a magyar kormány és a fenti két úr vezérlő csillaga egy habkönnyű nyilatkozatában félreérthetetlenné tette, hogy érdeklődésének homlokterében inkább a fekete instrumentumok állnak: „How much black dick do I have to suck for you to stop calling me a neo-nazi?” (Hány fekete f@szt kell még nektek leszopnom, hogy ne nevezzetek neonácinak?)

Persze az sem kizárt, hogy a vezér hívó szavára és parancsára a két úr eszköze azonmód feketévé változik.