Kalandozás a Börzsöny nyugati felén

Azonban hiába ez a nagyfokú utazási kényelem, ráadásul nem kell a jegypénztárakba futkosni és sorban állni, még sem tapasztalni, hogy a Börzsönyben nagyon megnőtt volna a kirándulók száma.

Az elmúlt vasárnap is a Kisinóci turistaházban egy-egy kávé megívásával kezdtük a túrát. Az autóbusz első ajtaja pont a bejárati lépcsőhöz esett, így mindössze két métert kellett gyalogolnunk a kirándulás első részében. Ha már autóbusz, említsük meg, hogy most a hétvégi és ünnepnapokon a korábbi két járatpár helyett a nyári időszámítás alatt 4 van, míg a téli időszakban három, így könnyebben elérhető ez a kellemes, kastélyszerű épület, amely számtalan szép túra kiindulópontja. A házban a mosdóhasználat a kiírás szerint, a nem fogyasztó vendégeknek 300 forint. Mégis jött egy alak, aki úgy gondolta, hogy ez neki ingyen jár és annak ellenére, hogy szóltak neki, kiment az ajtón fizetés nélkül, pedig a turistaház fenntartása komoly anyagi ráfordítással jár.

Előzetesen ennyit, aztán mi is megkezdtük a túrát. Amióta hosszabb (legkevesebb fél évre) felújítás miatt bezárt a Nagyhideg-hegyi turistaház, érezhetően sokkal kevesebben tartanak arra felé. Az országos kék jelzések a másik irányban a Ló-hegyi patak völgyelésébe ereszkednek le, de ott akkora a sár, hogy az szinte áthatolhatatlan. Érdekes, hogy az annyira népszerű kéktúra útvonalát nem hozzák rendbe, mintha nem is járnának rajta kirándulók, mert senki nem tesz semmit. Egyébként száraz-napos idő van. A Nagyirtás puszta felé haladva két lehetőségünk is volt. Vagy a betonozott erdészeti műúton haladunk vagy az azt többször keresztező zöld sáv jelzésű erdei utat követjük. A betonúton viszonylag gyér volt a forgalom, viszont a zöld jelzések, mintha hosszabban szelnék át az erdőt, próbálkoztunk mind a kettőn hol egyiken, hol másikon mendegéltünk, majd a beton út mellett döntöttünk, mert az Érsektisztástól az szintben vezet, míg a turistaút felvezet egy kis hágóba és onnan le Nagyirtás-pusztára. Az erdészeti műúton sűrűn váltakoztak az éles kanyarok, egyszer csak hatalmas dübörgést hallottunk. Azt hittük, hogy valami motoros banda jön valahol, de mint utóbb kiderült, az Orbán fogadó melletti réten egy mentőhelikopter szállt le. A fogadó körül vagy 150 autó parkolt, ehhez képest volt gyér a gépjármű forgalom. Úgy tudjuk, hogy a Kisinóci ház és a fogadó közti öt és fél kilométeres utat sorompóval fogja az erdészet elzárni és valószínűleg fizetni kell majd érte.

Még öt röpke perc és elértük a kisvasút állomását. Éppen befutott mind két irányból egy-egy szerelvény, aki tovább akart utazni annak újabb jegyet kellett váltania, amelynek ára szolidan szólva is meglepően magas. Ezzel az a baj, hogy a szerelvényeket legnagyobb részt a kisvasút rajongók veszik igénybe, akik emiatt utaznak ide, míg a természetjárókat, akik így könnyebben megközelíthetnék a hegység vadregényes belsejét nem igazán segítik ezzel a díjszabással. A másik oldalon viszont a nem csekély üzemeltetési költségek állnak. Főleg állami pénzből hozták rendbe a több évtizedes pályákat, de az üzemeltetést két magán-társaság végzi, ezért is kell átszállni Nagyirtás-pusztán. Mivel az útvonal településeken kívül vezet, úgynevezett hivatásforgalom nincsen, ezért az állammal nem lehet közszolgáltatási szerződést kötni, így marad a piaci alapú díjszabás.

A kisvasúttól a kék kereszt jelzéseket követtük, az első szakaszon a sáros út miatt új ösvényt vágtak, majd több kanyarulat után az is beletorkollott az előbb elhagyott szekérútba és úgy haladtunk mi is a Nagy-Koppány csúcsáig, ahol nagyon szép kilátásunk van déli és nyugati irányban. Azért jönnek turisták szemben is nem annyira néptelen a vidék.  A csúcsról a Koppány-nyeregbe ereszkedtünk le, megint jó nagy és szinte megkerülhetetlen saras részre érkezünk. Ez már évtizedek óta így van, lánctalpasok nyomai láthatók, talán kíméletesebben kellene erre a részre vigyázni. Ezért is nem vettük észre, amikor egy nagyon keskeny ösvényen jobbra elágazik a piros sáv jelzés, mert éppen egy „faltól-falg”pocsolyát próbáltunk átugrani. Egyszer csak láttuk, hogy a kék kereszt jelzés, amely Letkésre vezetett volna le, magában állt egy fán, tehát vissza kellett menni valameddig. Így csakhamar ráleltünk a minket Nagybörzsönyig elkalauzoló  piros sáv jelzésre, amely hihetetlen meredeken  vezetett fel a gyönyörű kilátású Kis-Koppányra, majd a szintén szép panorámával jutalmazó Gömbölyű-kőre. A továbbiakban egyszer csak kiértünk egy nyitottabb részre, amelyen azt láttuk, hogy mielőtt beértünk volna a faluba egy magas hegygerinc állta az utunkat. Ez részben optikai csalódás másrészt meg a jelzett út nagyot kerülve mellőzi a hegyet, nemsokára egy legelőn találtuk magunkat, kakukk szólt valahol messzebbről. Van egy teória, amely szerint ahányat kakukkol a madár, annyi évet él még az, aki számolja. Túratársnőm kicsit megijedt, amikor tizenötnél megállt a madár hangja, de néhány másodperc után folytatódik a műsor egészen nyolcvanig, ez már túlment mindkettőnk várható élethosszán. Így a folytatásban megnyugodva bujkáltunk a nagyszámú belógó ágak miatt. Rég nem járhattak ere a turistautat karbantartók. Még néhány percnyi gyaloglás és a nagybörzsönyi víztározó partjához értünk, a túloldali gáton éppen egy esküvői pár sétál egy fotós társaságában úgy, hogy 250 méterről nehezen állapította meg a túratársnőm, hogy melyik a vőlegény és melyik a fotós, a menyasszony kiléte a fehér ruhájában egyértelmű volt.

Még egy utolsó kaptató következik és felértünk a Petőfi Sándor utca 75 elnevezésű autóbusz-megállóhoz, ahol, hogy biztosan legyen ülőhelyünk, előbb a Fő tér irányába szálltunk fel, majd ott megfordulva a nem kis számú újabb utasokkal, Szob felé robogtunk tovább, ahol a Báthory nemzetközi gyorsvonatra felkapaszkodva suhanunk vissza a fővárosba.

Kertész Z István/kép: Székely Ildikó