Józan eufóriával kezeljük a történteket: Hódmezővásárhely (még) nem Orbán Waterlooja

Waterloo Napóleon végét jelentette, Hódmezővásárhely – sajnos – még nem jelenti Orbán végét.

Persze tény, a waterlooi csatában Napóleon és helyettese, a legyőzhetetlennek hitt Ney marsall számos következetlen, zavaros, értelmetlen és hibás döntése alapvetően járult hozzá a végső vereséghez, s igaz, a csatateret egy kiterjedt maffia által szervezett tolvajbanda árasztotta el, hogy a halott katonák fogsorát eltávolítsák, fogsor-protézisek készítéséhez felhasználandó ezeket, s igaz ugyan, hogy Orbán depressziója felől csak részleges, aranyere felől semmilyen ismeret nem áll rendelkezésre, ugyanis a waterlooi csata előtt Napóleont mindkettő alaposan gyötörte...

De egy biztos: ahogy a közszolgálatinak csúfolt seggnyaló kormánypárti média beszámolt az eseményekről, az eszünkbe juttatja Stendhal ragyogó regényét, A pármai kolostort, amelynek hőse, Fabrizio del Dongó eljut a waterlooi csatába, rajongása legfőbb tárgyának, imádott császárának közvetlen közelébe, ám a csatatéren téblábolva semmit sem ért meg a történtekből.

Olyannyira nem, hogy valakitől meg is kérdezi: „Mi történt?” Amire aztán jött is a válasz (amit akár mi is adhatnánk ezeknek a mai bértollnokoknak): „Semmi a világon. Csak tönkrevertek, kisfiam!”

És a válaszadó ezután még le is hülyézte a tábornokot...