Hagyjuk a politikát: túrázzunk egyet a Gerecse keleti felén

Alig ismerik a Gerecsét, mint hegységet, a szomszédos Vértesről sokkal többen hallottak már. Kihasználva a február közepi tavaszias vasárnapot, egy szép, de elég hosszú túrát tettünk a Gerecse keleti felében. A térségre az jellemző, hogy aki a tömegközlekedésre van utalva, az körülbelül fél napig nézegetheti a térképet meg a menetrendeket, hogy egyáltalán megtervezhesse az útját. A Budapestről a Gerecsébe vasárnap reggel még csak el lehet jutni, de a hazabuszozás lehetősége eléggé korlátozott.

A 801-es buszon közelítettük meg a Gerecsét, vasárnap kora délelőtt két járat is indul. A Tokodi pincéknél leszállva rögtön az országos kék jelzést követjük, egészen a Mogyorósbányai Kő-hegy tetejéig. A kilátás pazar, szemben a hegyes csúcsú Kis-kő mögötte a Nagy-Gette impozáns tömege magasodik. A láthatár egy részét a pilisi-hegyvonulat tölti ki. Szintén feltűnik Esztergom és jellegzetessége, a bazilika. Mögötte a Szlovák Garamkövesdi hegyek , amögött viszont újból Magyarországot látjuk, az innen meglehetősen magasnak tűnő Börzsönyt.

A hegytető sziklás peremétől száz lépésnyit beljebb haladva találjuk a TIT emlékkövét, ahol egyelőre el is búcsúzunk az országos kék jelzéstől és a kék kereszt jelzéseken előbb szép fenyveseken majd egy tág kilátást nyújtó réten haladunk át. Nemsokára újból becsatlakozunk az elhagyott országos kék nyomvonalába. Azért mentünk így, mert az országos kék jelek hatalmas szint vesztességgel levezettek volna Mogyorósbányára, és vissza a hegygerincre. Ez nyilván azért lett így kialakítva, hogy legyen egy pecsételő helye a kéktúrázóknak, de a néhány éve kialakított kék kereszt jelzés sokkal könnyebb és szebb helyen is vezet. Azt azért érdemes tudni, hogy Mogyorósbányán épült fel 1930-ban Esztergom városának támogatásával a Gerecse első turista menedékháza.

Nem sokára feltűnik a kirándulásunk fő célpontja, a Bajóti Öreg-kő. A kelet felé néző hatalmas kiterjedésű sziklafelület számtalan barlangot is rejteget. Még egy erősebb erdei kapaszkodás és máris az Öreg-kő alatt kialakított pihenőhelynél vagyunk. Sajnos nem mindenki viselkedik kívánatosan az erdőben. Néhány család motorkerékpárokkal és autókkal érkezett ide, és hangosan bömbölteti a zenét. Később az egyik motorral is mennek néhány meglehetősen zajos kört. Mi rövid pihenő után felkaptatunk a sziklák közé épített lépcsőn. Először még beton fokok vannak vaskorláttal, majd minél feljebb érünk, annál elhanyagoltabb a lépcső. Előbb a Baits barlang tátja ránk a száját, majd a Jankovich barlang óriási, felülről nyitott kupolacsarnokába lépünk. Aki először jár itt, az el sem hiszi, hogy ilyen természet alkotta „remekművek” vannak errefelé.

Máris kapaszkodunk tovább a hajdani falépcső helyén, amely már szinte teljesen szétporladt. A főcsúcs megkerülése után még átballagunk a Bajóti Öreg-kő alacsonyabb kiemelkedésére, ahonnan lenyűgöző a kilátás. Egy fiatal lány ül egymagában a hegytetőn – kérdésünkre mondja, hogy a barátai sziklát másznak lejjebb és addig ő itt tölti az idejét. Mindenesetre megtalálta ő is azt a pontot, ahonnan a legtöbbet látni, még a következő úticélunkat, Péliföldszentkeresztet is.

Egy másik ösvényen visszaereszkedünk a lépcsőkhöz majd annak aljában fordulunk a búcsújáróhely felé. Sajnos egy magánbirtokos elkerítette a földjét és még a jelzet turistaút is hatalmas kerülőt ír le, mire levezet a Szentkút bővizű forrásához. A finom víz igen csak jól esik. és máris sietünk tovább a Szalézi rendház által körbeölelt templom felé. Ezen a rövid szakaszon azon viccelődünk, hogy vasárnap, amikor leginkább jönnének a kirándulók, lehet, hogy csukva van a kis kávézó, amit néhány éve nyitottak. Sajnos tényleg zárva találjuk, de kérdezzük a közelben lévő fekete ruhában lévő egyházi embert, hogy hol kaphatunk kávét vagy teát. Kis idő múlva hozza nekünk bögrében a jó meleg teát, még fizetséget sem vár érte. Péliföldszentkeresztnek az 1930-as években 68 állandó lakója volt és a rendház iskolát is fenntartott. Az előző rendszerváltás környékén átmenetileg a Juda-oroszlánjai felekezetközötti szervezet vette birtokba az akkor meglehetősen elhanyagolt épületegyüttest. Arról nincsenek információink, miért kellett elhagyniuk a helyet.

Azután megint csak fel kell pattannunk, bármennyire is marasztaló hely Péliföldszentkereszt. Előbb még elmegyünk a Don Bosco  épülete mellett, amely egészen változatos funkciókat töltött be az idők folyamán. Volt árva gyerekek nevelő otthona, várjáriskola de még fegyház is. Most, mintha üresen állna a teljesen jó állapotban lévő épület. A közelben van autóbuszmegálló is, bár a menetrend nem igazán alkalmazkodik a turisták igényeihez. Mindenesetre, ha éppen nem lenne járat, Bajótra vagy Őrisápra, esetleg – de csak a jól tájékozódóknak a szemben lévő hegyvonulaton Nagysápra való átkelést tudjuk ajánlani.

A teljesség kedvéért elmondjuk, hogy mi az országos kéken egészen az elnéptelenedett egykori kis falúig Pusztamarótig kalandoztunk el, és onnan jelzetlen utakon, meglehetősen vadregényes vidéken, Bajótra mentünk le. Ez azonban olyan sok és hosszú, hogy csak a legtapasztaltabb kirándulóknak ajánlhatjuk. Bajótról a 19.30-kor Budapest, Széna térre induló 787-es járattal jutottunk vissza. A mi általunk megtett út hossza 26,5 kilométer és közben 940 méternyi relatív szintkülönbséget győztünk le.

Kertész Z István/kép: Székely Ildikó