Gábor György filozófus is távozni készül a Vidnyánszky súlya alá került színiegyetemről

Családi okai vannak ennek, mindenekelőtt a csodás és imádott nagynénim, aki az akkori Színháztudományi Intézetben dolgozott (fordított ezer nyelvből, dramaturg is volt, a könyvtár színháztörténeti, színháztudományi és kritikai archívumának gyűjteményvezetője, gratis nyelveket tanított (leginkább angolt, németet és franciát, de ha kellett, olaszt és lengyelt) rendezőknek, színészeknek, operaénekeseknek, kinek épp mire volt szüksége. Apró kis kölyökként az első sorban ülve bámultam Gábor Miklóst a Hamletben (no meg persze a gyönyörű Vass Évát), egy életre beleszerelmesedve mindabba, ami a színpadon történik.

 

Aztán lettem, ami lettem, de a szerelem sosem múlt el: egyetemista koromban bejártam rendezésekre, s közelről láthattam sok csoda megszületését, ugyancsak egyetemistaként jártam (jártunk) Kaposvárra, Szolnokra, Kecskemétre, Zalaegerszegre, úttalan utakon, valami tragaccsal, sokszor éjszaka, hazafelé tartva, az országút mentén álldogálva, mert felforrt a hűtővíz, elfogyott a benzin, vagy épp a szétment gumiabroncs mellett szobrozva. Sok barát, sok haver, sok kedves ismerős lett ekkoriban: színészek, rendezők, dramaturgok, jelmez- és díszlettervezők, színház- és filmkritikusok, dráma- és színháztörténettel foglalkozó, hatezer nyelvben jártas tudós fők (például a korábbról már jól ismert és kedves barát, Gyorgy Karsai): közös nyaralások, éjszakákon át tartó viták, sok-sok beszélgetés, próbafolyamatok alatti konzultációk.

 

Akadt színész-rendező barát, aki közvetlen lakószomszédként az előadásokról hazatérve, s a legkényelmesebb fotelomba telepedve, éjszakákon át konzultált a tervbe vett következő rendezéséről (imádtam!), volt, akivel az eredeti francia jelentést értelmeztük, sorról-sorra. Volt vidékre menetel, színész barátom a saját estjével, én meg az általa felhasznált irodalmi anyag összekötő szövegként szolgáló értelmezésével, több ízben is előfordulhatott, hogy színész és rendező barátaimmal vagy épp a darab kiváló írójával beszélgethettem az adott előadásról a nagy nyilvánosság előtt (Színházak éjszakája), s még az is megadatott, hogy Lukáts Andor és Jordán Tamás barátaimnak köszönhetően, egy premieren magam is meghajolhattam a világot jelentő deszkákon (huh!!!).

 

Valamikor Ascher Tamás rektorsága idején kezdtem el tanítani a Színművészetin (máig gőzöm sincs, Ascher vajon tudta-e, hogy a kaposvári időszak egyik legnagyobb törzsvendégét kérték fel óraadásra). Tanítottam rendezőket és színészeket, tanítottam a doktori iskolán, s tagja lettem a Doktori Tanácsnak. Hol felvételiztettem, hol témavezető voltam, hol opponens, hol szimpla vizsgabizottsági, hol habilitációs bizottsági tag, hol pedig egy-egy disszertáció megírása során többször is felkeresett privát konzulens.

 

Elmondhatatlan, mennyi remek embert ismertem meg, a tanári karból éppen úgy, mint a hallgatók soraiból, vagy azok közül, akiket korábban csak a zsöllye hetedik sor nyolcas székéből bámulhattam. Fantasztikus érzés volt, amikor a hallgatók kerestek föl azzal, hogy jövőre is leszek szíves órát tartani nekik, s persze minden esetben voltam szíves. Mit tanítottam? Leginkább az európai kultúra alapelbeszélését, a Bibliát értelmeztük, irodalmi, színházi vagy képzőművészeti feldolgozások bevonásával. Egyszer egy színész osztályban kellett tanítanom. Soha nem féltem annyira, mint azt megelőzően: hogyan leszek képes lekötni őket, s hogyan leszek képes a mesterségükben is hasznosítható dolgokat átadni nekik. Aztán elővettük a Biblia legismertebb sztorijait, én elmondtam nekik a történet biblikus-történeti és teológiai jelentését és értelmezését, majd kivetítettünk képzőművészeti alkotásokat, amelyek a vonatkozó történeteket dolgozták fel, persze különféle értelmezések mentén, s azt kértem tőlük, hogy az egyes festmények megörökített pillanatát, gesztusait, mintha épp felment volna a függöny, az adott értelmezési kereten belül próbálják továbbjátszani.

 

Hihetetlen, mi minden történt, igaz, ehhez egy fantasztikusan tehetséges, okos, nyitott, érdeklődő és folyamatosan kérdező-hozzászóló osztály kellett. A Színművészetin sok kiváló embert ismerhettem meg, mind az oktatók, mind a hallgatók sorából. Egy-egy felvételin, egy-egy vizsgáztatást követően, egy-egy Doktori Tanács ülésén akadtak persze kemény viták, ez így is volt rendjén, de ezeket a disputákat minden esetben a jobbítás, a hasznosabbá tétel jellemezte és formálta. Még a nyár kellős közepén is üléseztünk, most is, három nappal ezelőtt, árnyékban ötszáz fok, de ez senkit sem gátolt abban, hogy verítékező homlokkal, tarkóval részt vegyen a munkában. Az első pillanatban döbbenetes élmény volt azt megtapasztalni, hogy az oktatók gyakorlatilag az összes hallgatót keresztnevükön ismerik, vagyis itt úgyszólván mindenki tud a másikról. S nyilvánvalóan akadtak vitatható döntések (hol nem? ahol nem, ott nem emberek, hanem felülről irányított, kézi vezérelt automaták működnek), ám a legtöbb döntés éppen amiatt lehetett hiteles és megalapozott, mert nem elvont entitásokról születtek, hanem munkájukban, személyükben, irányultságaikban, pályájukban, tevékenységükben, tehetségükben, de még szociális helyzetükben is ismert hús-vér emberekről.

 

Nincs még egy hete sem, hogy egy rendkívül tehetséges tanítványom javaslatára arról értesültem, hogy szeptembertől a forgatókönyvíróknál lenne órám.

 

Nem tudom, mi lesz, nem tudom, hogyan alakul a Színművészeti jövője: ami engem illet, kizárólag azt fogom tenni, ami a lelkiismeretemmel összeegyeztethető, amit vállalhatónak és hasznosnak tartok a Színművészeti számára, ami az ott tanító barátaim, kollégáim érdekeivel, szakmai és morális elvárásaival megegyezik, s amihez a legkisebb elvtelen kompromisszum megkötésére sem lesz szükség.

 

Máskülönben egy másodpercig sem leszek ott többé!

 

Persze, ha egyáltalán előállhat olyan helyzet, amelyben még magam dönthetek, s nem előz be az újonnan felállt kuratórium.

 

Minden pátoszt, minden retorikai fordulatot mellőzve csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem a szakmát és a szakmai garanciát továbbra is a Színművészetin dolgozó művészek, tudósok, szakemberek jelentik, semmilyen más ilyen-olyan kuratórium, vagyis amíg a szakma van, addig vagyok én is. Amint a szakma helyébe beköltözik a politika, a személyes bosszúállás, a pénzekkel való zsarolás eszközrendszere, nekem ott többé nem lesz maradásom.