Egy rendkívüli riport az Alacsony-Tátra főgerincéről

A Szlovák Nemzeti Felkelés (SNP) nevű, piros jelzésű turistaút, az ország legtöbb hegyvidékére elkalauzolja a vándort. Az Alacsony-Tátra főgerincén is ez a turistaút húzódik végig. Kis csapatunk az Ördöglakodalma-hágó (Csertovica) – Hősök menedékháza – Gyömbér szakaszt tervezte bejárni, de előre megmondjuk, hogy ezt nem teljesen sikerült megcsinálni.

 

Keszthelyi Ernő 1985-ben és két évvel később újból megjelent, kitűnő Alacsony-Tátra kalauza is figyelmezteti a vándort, hogy a hegyvidék magasabb részein a legváratlanabbul törhet ki a vihar. Különösen igaz ez a fő-gerincre. A könyv még azt is megjegyzi, hogy a legalkalmasabb kirándulóidő a szeptember és október eleje, ha az időjárást tekintjük elsődlegesen. Nosza rajta, szeptember elsején mi is kiautóztunk a célterületre. Budapestről három és háromnegyed óra alatt el is értük a kívánt leállási pontot, gyönyörű napsütéses időben utaztunk.

 

 

A hágó előtt aggodalmaskodni kezdtünk, a sok útszélén parkoló autó miatt, mert ebből arra következtettünk, hogy fenn nem lesz hely. De volt, mint később kiderült, az áfonya-gyűjtők szorgoskodtak a környéken, ezért láttunk annyi félreálló járművet. Az Ördöglakodalma-hágóból hihetetlen meredeken kapaszkodtunk fel a főgerincre. Mégis érdemes itt kezdeni a túrát, mert az induláshoz képest 15-20 perc múlva már nagyon látványos vidéken ballaghatunk. Fölfelé menve a Rovinky-re már láttuk a Liptói-Tátrát és az Alacsony-Tátra keleti felének fő-csúcsát, a Király-hegyet. Bár a nyárias melegben kicsit párás volt az idő és a fényviszonyok sem voltak a legkedvezőbbek, feljebb érve kivehetővé vált a Magas-Tátra is.

 

Amikor kiszálltunk a kocsiból, már láttam egy aprócska felhőt, máskor és máshol nem vettem volna komolyan, de most úgy döntöttem, hogy minden tartalék holmit magamhoz veszek – így, mint egy málhás-szamár kullogtam a többiek után. Amikor az 1602 méteres csúcson állva már meg tudtam mutatni aznapi utunk tervezett célját, a hegység legmagasabb csúcsát, a 2043 méteres Gyömbért, mindenkin izgalom futott át. Elég messzinek tűnt, sőt belegondolva abba, hogy még vissza is kell jönni, egy picit meg is ijedt a társaság. Az egyik lány megkérdezte, hogy a gerinceken fogunk felmenni? Valóban onnan úgy látszott, mintha egyenest egy gerincélen fel lehetne küzdeni magunkat a főcsúcsig, ott nem látszódott, hogy egy hatalmas völgy, a Szentiváni nevű elválaszt minket a Gyömbér tömegétől. Csak egyetlen összekötő hegyhát van, amelyen a Hősök menedékháza (másik nevén: generála M. R. Stefanika) áll. De ne siessünk annyira, még a Kumstova hágót sem értük el.

 

Egyes szakaszokon mind a két oldalon szédítően mély völgyek határolták keskeny utunkat. Errefelé is látható, hogy a különösen védett helyeket leszámítva erdőgazdálkodás folyik, feltáró utakkal, félig leborotvált hegyoldalakkal és mértani pontossággal meghúzott erdővágásokkal. Egy erdészetvezető mondta nekem azt, hogy ezeken a magasba nyúló helyeken is érdemes erdőgazdálkodást végezni, mert így könnyebb az újulat biztosítása. De hagyjuk az erdőt, amikor mi már rég a törpefenyős és havasi rétek régiójában túráztunk. Egy szép helyen, ahol némileg ki is szélesedett az általában keskeny ösvény – rövid étkezési szünetet tartottunk.

 

 

Szinte hihetetlen, hogy Budapestről egynapos túra keretében is el lehet ilyen csodálatos környékre jutni. Kellett is az erőgyűjtés, mert hosszú kapaszkodó következett a Panská hola északi oldalában. Most már látszott, hogy a Gyömbér vonulata és köztünk milyen óriási völgy nyúlik be. Legalább 25-26 fok meleg volt, amelyet még inkább tetézett a hosszabb emelkedés, ráadásul a hátunkba kaptuk a napsugarakat. Két fiatal rövidnadrágos nő jött velünk szemben lefelé, majd kisvártatva egy szintén alignadrágos lány baktatott felénk. Valamennyin közepes hátizsák, tehát nagyobb cucc nem volt náluk. Nem sokára a kis felhő már fenyegetően szürkére változott és a terjedelme is kezdett ijesztő méretűvé dagadni. Még talán két perc telt el és meghallottuk az első dörgést, viszonylag egészen közelről. A Králicka hágójában már csupán sietve mutattam meg a felszínen hagyott egykori vasércbányászat nyomait és sietősre vettük a tempót. Hivatalosan 30 percre voltunk a menedékháztól, nekünk 22-26 perbe telt mire fedelet értünk. Teljesen elsötétült a táj, a törpefenyők nyögve bólogattak a mindinkább erősödő szélben, majd pillanatokon belül az eső is megérkezett.

 

Közben hatalmas dörgések és minden irányban cikkázó villámok fenyegettek minket, többen előre szaladtak, hogy kevésbé ázzanak el. Ezután jött még csak az igazi megpróbáltatás, hatalmas szemű jég kezdett hullani, egyre sűrűsödő tömegben. A már messziről látható menedékházhoz erős lejtéssel vezetett az út utolsó szakasza, ezen patakként ömlött az esővíz. Utoljára maradtam, még elrohantam a II. világháborús partizán emlékmű mellett és csakhamar én is beértem a nagy védelmet nyújtó menedékházba. Ahogy beléptem alig láttam valamit, de rengetegen zsúfolódtak össze, úgy kellett átverekednem magamat. Az egyik lány jött szembe és mondta, hogy a többiek a belső helyiségben már szereztek ülőhelyet. Ennek ellenére nem láttam sehol őket. Már majdnem elkiabáltam magam, hogy magyar turisták hol vagytok? Végre felleltem az én kis csapatomat. Az utóbbi 15 évben biztos, hogy nem áztam át ennyire, de ennél sokkal félelmetesebbek voltak az összevissza csapdosó villámok. Mi is hallottunk a Lengyel-Tátrában nem rég történt tragédiáról, de hát nem lehetett egyszerre futni is meg kapaszkodni a meredek ösvényen. A menedékház közös helyiségeiben és az étteremben legalább másfél száz ázott turista gyűlt össze, a több irányból is megközelíthető bázis, turista szempontból a lehető legjobb helyen épült 1924 és 28 között. Azóta többször bővítették.

 

 

Mivel van állandó forrásvize, ezért az éttermi választék is szokatlanul nagy – legalábbis, amit egy 1740 méter magasan fekvő helyen elvárhatnánk. Csak levesből volt négy féle, és magyarul is kiírták az étlapra. Az étteremben nagy, nyolcszemélyes, fapadokkal kerített asztalok voltak. Ahová mi levágtuk magunkat, egy házaspár ült két egészen kicsi, 4-5 éves lányokkal. Valami dobókockás játékkal voltak elfoglalva. Úgyhogy mi szorongtunk mellettük. Aztán meg arra gondoltam, ilyen kis gyerekekkel, hogyan tudtak egyáltalán ide eljutni? Van ugyan az általunk megtettnél valamivel rövidebb gyalog út is egy másik parkolóból (Trangoskáról), de az sem egy könnyű terep. Felváltva mentünk ki a női és férfi mosdókba, hogy akinek van valami száraz tartalékja, azt átvegye. Érdekes, hogy a férfiaknál egy teremtet lélek se volt, így is fél lábon állva kellett egyensúlyoznom, hogy száraz zoknit és nadrágot vegyek át. Mint említettem nálam volt a legtöbb tartalék holmi, így én tudtam még viszonylag a legjobban átöltözni. A bakancsomban (de a többiekében is) tocsogott a víz, így az átvett zokni is öt perc múlva szinte teljesen átázott.

 

Aztán jött a kellemesebb rész, máris hozták a leveseket, nekem bab nevűt de az csak mutatóban volt benne, mert krumplival volt tele. Aztán megérkezett a kávé egyszer, de olyan sokáig marasztalt benn minket az alázúduló eső, hogy egy óra múlva újabb adagot kértem belőle. A fiatal és igen csinos kis pincérnő annyira kedves volt hozzánk, hogy a kiürült kenyértartót felajánlotta, hogy abba szeleteljük fel az otthonról hozott kalácsot. Egyáltalán nem bánták, hogy ez bizony konkurencia. Közben azért érkeztek újabb átázott turisták, de már nem olyan sokan. Odakint meg az égi áldás, már amennyire az ablakokból ezt érzékelni lehetett, újra és újra rázendített. Aztán a kislányos család egyszer csak szedelődzködni kezdett, ehhez persze a padok végén nekünk is fel kellett állnunk. Nem tudom hová indulhattak de akkor még nem állt el az eső – vagy sokkal jobban ismerték a helyi viszonyokat. Néhány perccel később ugyanis szinte teljesen kiürült a ház, a mi csoportunkkal együtt összesen kilencen maradtunk. Közben megbeszéltük, hogy a Gyömbért töröljük a programból, így viszont maradt időnk még egy kicsit ücsörögni. Majdnem két órát töltöttünk bent, de ez az idő szinte teljesen elrepült, nekem a felének tűnt. Már sütött a nap, amikor visszaindultunk.

 

 

A Partizán emléknél még egy gyors fénykép és emelkedtünk vissza azon az ösvényen, amelyiken a viharban siettünk le. Meglepetésünkre csak az elején volt vizes, a többi szakasz elég hamar felszáradt. Itt – ott megálltunk, direkt hagyva, hogy a hátunkat süsse a most jólesően meleg nap. Azon azonban elgondolkodtunk, hogy azok a lányok, akikkel odafelé találkoztunk, hogyan vészelték át a vihart. A Csertovicától még túl messze voltak, más fedett hely meg egyáltalán nincs a főgerincnek ezen a szakaszán. Azt már megszoktuk, hogy Szlovákiában, a magas hegységekben is sok a női turista, a fiatal lány és nem egyszer egyedül mennek. Itt más hagyományai vannak a túrázásnak és Magyarországhoz képest a Csehszlovák időkben is demokratikusabb, jobb életszínvonalú ország volt.

 

Az út visszafelé egészen más képet mutatott, mintha délelőtt nem is erre jártunk volna. Pedig figyelmeztettem a társaságot, hogy amikor lefelé megyünk ne örüljenek, mert visszafelé az kapaszkodó lesz. De valahogy ezek az emelkedők visszaútban sokkal kimerítőbbnek tűntek.

 

Anyagilag nézve egy ilyen túrát, mivel öten ültünk az autóban, személyenként 2400 forint volt az üzemanyagköltség. Az autópályákat Szlovákiában mindenhol elkerültük, másoknak is ezt ajánljuk, mert csak nagyon rövid szakaszok esnek az utunkba. A menedékházban egy leves 3, míg egy kávé 1,5 euróba került. Ki, mit fogyasztott 3800 és 5 000 forint között mozgott egy részvevő teljes kiadása. Egy ilyen utat, a magára nagyon büszke, de kevésbé tehetséges Baraka utazási iroda – 14 ezer forintért kínál és abban nincs benne az étkezés költsége. Ezért célszerű, jól gyalogló, a természetet szerető és alkalmazkodni tudó embereknek összefogni egy ilyen vagy hasonló útért!

 

Kertész Z István/kép: Székely Ildikó és Tóth Benjamin