Bruck András: Julius Caesar intelme

Ezúttal végre aktív cselekvéssé változott a rendszerrel és annak képviselővel szembeni utálat és megvetés: a művészeti egyetem hallgatói az ellenük indított agresszív támadásra nem az itthon szokásos módon, tehetetlen áldozatként reagáltak. 

 

Az ellenállás szelleme a Vas utcából már eddig is olyan messzire jutott, mint az elmúlt tíz évben egyszer sem. Kicsi egyetem ez, de a színészek fontos emberek, nagy álmok hordozói, akik milliók szívéhez, lelkéhez képesek eljutni. Ebben van az erejük. Orbán is habozik. Érzi, hogy nem lenne jó ötlet erővel rátámadni a csupán szimbolikusan, szalagokkal védett épületben tartózkodókra. Hagyni elhúzódni a konfliktust viszont a gyengeség jele, márpedig egy diktátor nem mutatkozhat gyengének, mert akkor vége. Lezárathatná a Vas utcát, hogy ne jusson be élelmiszer az épületbe, kikapcsoltathatja az áramot, stb. stb, ehhez azonban veszélyes bűnözőknek kéne nyilvánítania az egyetemistákat. Vajon az ő szavazóin kívül hányan lennének erre vevők? 

 

Camus azt írta egy újabban előkerült levelében - de Gaulle-nak küldte Londonba, 1943-ban -, hogy egy nemzet akkor hal meg, amikor az elitje elporlad. A háború utáni Franciaország új elitje pedig szerinte nem a klasszikus közigazgatási szakemberekből fog újjászületni, hanem az ellenállókból, mert az ő szakértelmük „igazi tapasztalatokon” nyugszik majd. Na, éppen ez zajlik most a Vas utcai fronton, ki tudja, talán az új magyar elit ébredése, amely a rájuk támadók szándékairól igazi tapasztalatokat szerezve nem fogja már eltűrni, hogy zsarnokok kezében legyen a sorsuk. 

 

A Moszkvától New Yorkig méltatott Pintér Béla például úgy ismeri kollégáját, Vidnyánszky Attilát, mint aki, „ha valakit el akar pusztítani, azt el is fogja.” Egy ilyen jellemzés Hasfelmetsző Jackről vagy Ted Bundyról akár elismerésnek is tekinthető volna, na de egy színházi rendezőről… Pedig minden, amit tudunk az ő színházi teljhatalmához vezető hosszú útjáról, igazolja a pesszimizmust. Mintha személyében a színpad főgonoszai egyszerre volnának jelen a hazai színházi élet színpadán: III. Richard, Don Giovanni, Jago, vagy a Bánk bánból Ottó. És még a Nyomorultak Javert felügyelőjét is hozzácsaphatjuk, akinek saját beszűkült tudata végül egyetlen célt látott maga előtt: a prédáját elfogni és tönkretenni. Na, ezért nem szabad Vidnyánszkyt az egyetemnek még a közelébe se engedni, mert végül, ha módja lesz rá, ő Javert lesz ott, csak neki nem egy, hanem számtalan prédája lesz. A fél egyetem, de inkább az egész. 

 

Milyen lehet az elmeállapotuk az effajta embereknek? Megmutatják a szavaik és a cselekedeteik. Csak magukat nagyon rosszul érző emberek teremthetnek ilyen, az érzelmi állapotukat ennyire pontosan tükröző rettenetes valóságot. Mint Belaruszban a félőrülten, géppisztollyal rohangáló, tüntetők százainak megkínzását, ellenzékiek kitoloncolását elrendelő Lukasenka, Moszkvában a politikai ellenfeleit lelövető, meggyilkoltató, megmérgeztető Putyin, nálunk meg az egész országot egyetlen óriási harapófogóba szorító Orbán. Az SZFE-válság mellett még javában tart a Magyar Tudományos Akadémiáé is, de már nyilvános a diktatúra jövő évi kivégzési menetrendje is: februárban nem hosszabbítják meg az ellenzék egyetlen rádiójának, a Klubrádiónak a frekvencia szerződését. 

 

Lélegzetvételnyi szünet nélkül folyik a társadalom elleni, egyelőre vértelen erőszak. Talán Vidnyánszky és a csapata is azért szeretné lerohanni az egyetemet, mint kalózok a békés kereskedelmi hajót, mert, miként ő állítja, az onnan kikerülők „nem csinálnak filmet Zrínyi Ilonáról, 1956 csodájáról és a család szentségéről?” Ugyan már, ki hiszi ezt el? 

 

A diktátorok mindig azt játsszák, hogy törvényesen, a jog védelmében járnak el, és minden változtatást a nemzet érdekében valónak tüntetnek fel. Miközben kizárólag a saját, egyéni érdekeik alapján hoznak döntéseket. Ahogy Orbán, kerül, amibe kerül, az országot megpróbálja Nyugatról átcsempészni Keletre, Vidnyánszky is a saját privát zsarnoksága határait igyekszik kitolni minél messzebbre. Ők ketten tökéletes szinkronban működnek, csak persze más szinteken. De ha Vidnyánszkyék netán valóban hisznek benne, hogy nemzeti érdek a „család szentségét” színpadra és filmvászonra vinni, akkor miért nem csinálnak ilyen darabokat? A legócskább ötleteikhez is annyi pénzt kaphatnak, amennyit akarnak. Semmi szükség ehhez minden önállóságától megfosztani az SZFE-t, amikor az egyetemek függetlenségét még a „sötét” középkorban is tiszteletben tartották, még az egyház is.  

 

Jó volna még több támogatás a Vas utcaiaknak, mindenekelőtt más egyetemek fiataljaitól, de sajnos ők csak hébe-hóba jelzik szolidaritásukat. A jelek szerint még mindig nem fogták fel, hogy az ő bőrükre is megy a játék. Az egyetemek hallgatói önkormányzataiban lebzselők viszont nem egyszerűen másfelé néznek, azok egyértelműen kollaboránsok, a társaik árulói. Ők a diktatúra egyik káderutánpótlása. 

 

Nem látom az ütközet végkimenetelét. A színművészetisek Orbán ellen nem győzhetnek, az ország még nem áll erre készen. Viszont a mögötte megbújó, neki szolgáló, züllött színházi despota ellen lehet esélyük. Őt esetleg feláldozhatja Orbán. És már ennyi is fontos győzelem, egy „új kezdet” lenne. Épp ezért talán pont hozzájuk szól Julius Caesar intelme Shakespeare drámájából: „A gyáva többször hal meg a sír előtt, a bátor egyszer ízli a halált.” Azért csak ésszel, mértékkel.