Az utolsó aranyló őszi napon a Mátrában jártunk

Parádfürdőn, az Ilona-völgy meglehetős kátyús bekötő útján autózunk addig a pontig, amíg egyáltalán felengedik a gépjárműveket. A tiltó táblánál a”mindenki oda áll, ahová tud című” rögtönzött parkolóban állítjuk le mi is az autónkat. legalább félszáz járművet számolunk össze. Akármilyen rossz állapotban van is a bekötő út, minden egyes kilométer, amit megteszünk rajta két kilométerrel rövidíti meg a gyalogtúrát, ami egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek. Nem is lehet könnyű, hiszen jelentős szintkülönbséget kell legyőzni, az utunkba betervezett legmagasabb pont, a 898 méteres Sas-kő szikla trónusa. Rendkívül sokan kirándulnak erre felé.

Egy 30-40 tagú, vegyes életkorú társaság is éppen indulásra készülődött, így mi rendesen belehúztunk a túrába, hogy a környék fő látványosságát, az Ilona-völgyi vízesést ne tömegben kelljen „élvezni” Azért az elkeskenyedő és meglehetősen sáros úton így is többeket kerülgetni kellett, és ritka pillanat volt, ha senki nem lógott bele a vízesés látképébe. A 6-8 méteres zuhatag bár nem tekinthető nagynak mégis kevés vízesésünk közül az egyik leggyakrabban felkeresett. A zöld kör turistajelzés, meglehetősen kitett szakasszal vezet fel a vízesés mellett. A tapasztalat az, jó ha minden tízedik turista feljön ezen, a döntő többség  a vízeséstől már visszafelé veszi az irányt. Akik túljutnak ezen a minden kapaszkodási képességet igénybe vevő alig 120 méteres szakaszon, azokra további kaptatók várnak. Akik ismerik a környéket, azok sétaúton is megkerülhetik ezt a kritikus szakaszt. Így tett annak az igen sportos nőnek a férje is, aki közvetlenül utánunk kaptatott fel.  A következőkben a Marhád oldalában baktattunk felfelé, egy pihenőnél négy fiatal nőből álló társaság ért be minket. Annyit sikerült megtudnunk, hogy már régóta ismerik egymást, és az ország különböző helyiségeiben laknak. Nyíregyházán, Debrecenben és Veresegyházán.

Közülük a legcsinosabb kezében volt a térkép, láthatóan, ő navigálta a társaságot. Később elváltak útjaink és mi is a zöld kör helyett a zöld sáv jelzésű útra tértünk át, pont ott, ahol a disznókői hurokban végződő, műút nagy kanyarulata van. A Nyugodalom nevű erdőrészleten felkapaszkodva már látszott, hogy nem sokára elérjük a Mátra főgerincét. Végre felértünk a Markazi kapuhoz, amely tulajdonképpen egy hágó a Keleti Mátra főgerincén. A kapu szó itt a gerinc hirtelen lealacsonodását jelzi, míg a névadó Markaz falu, pont alattunk van, de jó távol.

A szomszédos Domoszlói kapunál ugyanez a helyzet, ott is Domoszló község a névadó és egy mély hágó képezi a kapuhoz hasonló hegyrajzi képződményt. A Markazi kaputól a gerincen vagy közvetlenül alatta kanyargó országos kék jelzésre térünk, és a Disznókő nevű hegy-oromra térünk ki. Az utóbbi években eléggé korlátozott lett innen a kilátás, így létesült egy rövid kék háromszög jelzés is, amely meredek eséssel kivezet a panorámás sziklaszirtre. Ezt is megtekintve, visszatérünk az országos kék jelzésre, a keskeny ösvényen számtalan kiránduló jön velünk szemben. mindenki udvarias és valahogy mindig eldől, hogy kik menjenek előbb át az egy „nyomsávos" szakaszokon. Egy korhadt fatörzsnél állunk meg, nem azért, mert nagy látványosság, sok ilyen van ilyen a Mátrában, meg máshol is. Ezen  a ponton ágazott ki a sárga sáv jelzés, amelynek nyomai még mindig láthatók. Ez egy meglehetősen veszélyes de nagyon izgalmas turistaút volt, sajnos mára megszüntették, ahelyett, hogy picit kijavították volna.

A körülbelül 20-30 centiméter széles ösvény a lejtő felé dőlt. Nagyjából 600 méter hosszú volt az a szakasz, amely a Sas-kő északi, meglehetősen vadregényes oldalában kanyargott, a több száz méteres mélység fölött. Kár, hogy az egyetlen opció a megszüntetés lett. Feljavítva az ország legizgalmasabb turistaútja lenne. A korabeli térképekre rá volt írva, hogy életveszélyes szakasz. Nem sokára elérjük a Sas-kő csúcsát, amelyen az I. világháborúban meghalt magyar turisták emlékére 1931-ben készített emlékmű áll. Az egyedi kialakítású emlékmű oldalában éppen egy nagy méretű mécses ég, a kilátás egyszerűen lenyűgöző, a napsütésben meglehetősen messzire el lehet látni, de feltűnik az a rét is, amelynek közelében az autónkkal leparkoltunk. Így látszik az egész addig megtett utunk. Az idilli képet két öreg turista zavarja meg, akik képesek lettek volna a szemetet otthagyni, ha nem szólunk rájuk.

A gerincen tovább ballagva egy szögletes idomokkal tűzdelt szikla alakzaton vezet keresztül a kék jelzés, mintha valaki egy óriási késsel utána faragta volna a természetes állapotot. A Kékestető alatt megint egy tisztáshoz érünk, ahol a táj elrendeződése kísértetiesen hasonlít a Markazi kapunál látottakra. Itt elhagyjuk a kék jelzést és a kék kereszt jeleket követve, több kanyarulattal ügetünk le a meredek úton. A Gabi halála nevű út csomópontban a sárga kereszt jelekre térünk át, és tovább ereszkedve nemsokára újból elérjük a disznókői műutat. Meglepődve tapasztaltuk, hogy megint találkozunk azokkal, akikkel az előbb a Sas-kőn, amin azért is csodálkozunk, mert ők jóval hosszabb, bár kevésbé meredek utat tettek meg. Belátogatunk az elhagyatott Rózsaszállásra, az épület timpanon része egyszerűen le van rombolva, nem tudni miért nem ápolják a rendkívül szép helyen lévő házat. a Továbbiakban a sárga kereszt és a sárga sáv jelzéseket együtt követjük, majd a műút alsó szakaszának keresztezése után újból emelkedni kezd ösvényünk. Jobbra pusztulófélben lévő fenyvesre leszünk figyelmesek.

Egy ponton a sárga kereszt jelek elágaznak Parádóhuta felé, mi a sáv jelek követésével érünk vissza az autónkhoz. Érdekes, hogy sötétedés előtt egy órával még mindig jönnek ki sétálni, úgy látszik aznap az Ilona völgy igen népszerű volt a kirándulók körében. Összesen 14,4 kilométert gyalogoltunk és közben 730 méternyi szintkülönbséget győztünk le.

Kertész Z István/kép: Semegi Zoltán