Az Orbán-propaganda úgy döntött, hogy Orbán döntötte meg a rendszert

Ez utóbbi két fázisban vett részt a sorsfordító eseményben: az első szakaszban lenge nők, kezükben virággal, oldalukon a kislányaikkal haladnak megilletődötten valamilyen, jól érzékelhetően jelentős esemény helyszíne felé, a pesti utcán - most hagyták el épp az addigi szövési tevékenységüket; Kosztolányi megannyi Ilonája jelenik meg a képernyőn.

 

(Szerintem súlyos műhiba a gépszél hiánya, amely a hajak intenzív lebegtetésével fokozhatná a szó szerint veendő emelkedettség hatását, a lassított mozgással levegőben úszó szereplőknél. Tényleg nem értem, miért nincs gépszél és lassítás, ezek minden rendes giccses felvétel szerves tartozékai.)

 

A záró szakaszban viszont a családnak országunk magyarnótás-operettes-hurkatöltős és katonásdist játszó világában fontosabbnak minősülő részei: az apák néznek össze mellettük ülő gyermekeikkel, ugyancsak meghatottan.

 

Az esemény középpontjában pedig értelemszerűen hazánk nagy megmentője, Orbán Viktor áll, ezúttal lánglelkű fiatalként. Éppen azt mondja bele a mikrofonba, hogy most már a hatalmon lévők kezdjenek el tárgyalni a megszálló szovjet csapatok kivonásáról. (Mint az közismert, az általa követelt eseményen 89. júniusában már rég túlvoltunk: a maradék szovjet csapatoknak a valóságban már csak a hátát láttuk. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy 89-ben 56 mártírjainak újratemetésén csupa felnőtt állt kinn, a téren, kisgyerek biztosan egy szál se, és ez bármely fotón megtekinthető. De ugyan miért kéne érdeklődniük egy ilyen klip készítőinek a valós tények iránt? Amelyek csak a sárba ránthatnák bele a témát?! Na ugye!)

 

A klip szerint tehát a rendszerváltásnak az volt a lényege, hogy miközben Orbán Viktor enszavával kikergette innen az oroszokat, az utcákon és odahaza minden zugban könnyes szemmel néztek össze az anyák és apák a gyermekeikkel, mert tudták, hogy most jött el az ő idejük.

 

Most virradt fel a keresztény nemzeti

 

- családok,

- dohányboltok,

- gáz- és elektromos áram szolgáltatók,

- rezsicsökkentők,

- kinevezett újtőkések és mindenre alkalmas vállalkozók,

- panamisták,

- antiliberális kultúrkampfolók és

- diplomás meztelencsigák  napja.

 

De hiszen ezt jól ismerjük, ez megy évek óta, ezt zabálják az egyre kiműveletlenebb agyú és gondolkodású Orbán-fanok. Hagyni kéne a francba, úgysem lehet meggyőzi őket semmiről, most mit izgatjuk magunkat ezen? Maximum röhögni érdemes rajtuk, de már azt se nagyon. Amióta a világ világ, az ilyen giccspolitikának mindig volt keletje, semmi új nincs benne.

 

Illetve egy újdonság mégis csak van: ezúttal egy szerencsés, nemesen, szépen és konzekvensen végigvitt, ráadásul kivételesen sikerhez vezető történelmi eseményt próbálnak meg kifordítani, arról hazudoznak összevissza.

 

Tény, hogy ilyet eddig még egyetlen diktátor sem tehetett meg, hiszen ahhoz előbb le kellett győzni, meg kellett buktatni a forradalmakat, hogy azután döglött oroszlánnak tekintve lehessen rugdosni, majd vaskosakat hazudozni róluk.

 

Orbán ennyiben tényleg elmondhatja, hogy újítóként van jelen a magyar politikában: ő egy győztes (igaz: megegyezéses) forradalom történetéről hazudozik. Amit értelemszerűen csak akkor tehet meg, ha kisajátítja a győzelmet. Legyen tehát úgy – szervezi meg giccses reklámokkal is –, hogy 89-ben valójában ő győzött, egy személyben. És hogy az egész rendszerváltás kizárólag az ő uralmát készítette elő. Sőt, ha jól meggondoljuk, nem is volt ott semmiféle ilyen prózai kis izé, hogy „rendszerváltás”. 89 ennél sokkal több és sokkal magasztosabb volt: a családok évét, egészen konkrétan a fehér, jó módú, férfiközpontú és magukat kereszténynek hazudó családok évét jelentette, ahogyan az idei év is az, ettől olyan nemzetiidentitásos az egész. Ezt kell most megünnepelni, menjen is ki mindenki a Hősök terére, ott a helye. Lesz majd móka, kacagás, besúgók is vígadoznak, mezőn tuskók táncot ropnak, ahogy a Kodály is mondja. (A Vejnemöjnenben, ha valaki nem ismerné.) Ők aztán igazán megbocsátók! Aki elismeri, hogy most ők jönnek és nekik van jogunk uralkodni, azon egy percig sem állnak bosszút. De aztán ennyivel legyen is vége! Közismert szerénységük azt diktálja, hogy eddig, és ne tovább. Több szó most már ne essék erről az ünnepnapról. Mindenki vegyen még egy kis CSOK-ot és aztán lépjen tovább, menjen migránsozni és brüsszelezni, az a dolga. Ők pedig, ahol kell, mennek szorgosan panamázni, mert nekik meg az a dolguk.

 

Hát így történik meg majd az is, hogy a rendszerváltás egyik, legfelemelőbb pillanatának, 89. június 16-ának emléknapja ugyancsak bele fog fulladni az orbáni posványba, a harmincadik évfordulóján.

 

Ez azonban csak a hivatalosság szintje. Amelyről pedig egy olyan országban beszélünk, ahol legalább akkora hagyománya van a hivatalosság iránti ellenszenvnek, mint a hozzá való törleszkedésnek. Egyetlen reményünk tehát mindig marad: az a bizonyos kocka, amely eldönti, hogy egyszer csak mégis az ellenállás kerekedjék felül és a törleszkedési vágy maradjon alul.

 

Úgyhogy kockafordultával még találkozhatunk, és ha nekik lesz még kedvük hozzá, az után is megbeszélhetik velünk, valójában mi is a helyzet 89. június 16-ával. Hogy látják onnan, a rácsok mögül.