Vekerdy értékes hagyatéka

A Jól szeretni könyvének pár kiragadott gondolatát szeretnénk most átadni.

 

„Minden szeretetben ez az alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat, a vágyaidat benne?”

 

Alapvető gondolat, hiszen ki ne szeretné a gyermekét. A könyv azonban már rögtön az első lapjain súlyos kérdést tesz fel:

 

Az egyik leginkább megterhelő feladat egy anyának vagy egy apának, hogy elfogadjuk a gyermek saját döntéseit. Legyél, aki valójában vagy, a legyél akivé én álmodtalak meg között ingázik a tanácstalan szülő. Értékes gondolatokat kapunk a könyv olvasása során ahhoz, hogy ezt a dilemmát feloldjuk magunkban.

 

„…ahhoz, hogy világra hozzuk azt, ami bennünk él, egy – legalább egyetlen – másik ember bizalmának kell bábáskodnia.”

 

Attól függetlenül, hogy teljes szívünkkel elfogadjuk és támogatjuk a gyermekünket, szeretnénk felkészíteni a felnőtt létre, ahol sokszor farkastörvények uralkodnak. Ez további szorongást idézhet elő bennünk, tanácstalanul állunk a problémával szemben. A túlzott elvárások és a kritikus hozzáállás a gyerek önbizalmát és teljesítményét is csorbítja. Így később kevesebb munícióval felszerelve áll be a felnőttek világába.

 

Vekerdy úgy látja – látta –, hogy az érzelmi biztonságon és az önbizalom megerősítésén kívül másra nincs szüksége egy gyereknek ahhoz, hogy később egészséges lelkületű felnőttként vegye az akadályokat.

 

„El lehet-e egy gyereket kényeztetni?”

 

Minden családban komoly vitatéma lehet a kérdés. A Jól szeretni könyv ezt a problémakört is alaposan körüljárja. A konfliktus a nagyszülők és szülők között alakul ki inkább. A megoldás természetesen összetett, de Vekerdy véleménye dióhéjban az, hogy ha „mindig pattanunk, amikor valamit kiejt a száján”, az a gyerek számára nem a legjobb megoldás.

 

Törekedni kell a bensőséges érzelmi kapcsolatra, hiszen „Ez a biztonságos kötődés a gyereknek is nagyon jó, sőt: a lehető legjobb.” 

 

„A kamasz bezárkózik…”

 

Miután véget ért a kisgyermekkori dackorszak, van pár évünk fellélegezni. Aztán eljön a kamaszkor, és „A kamasz bezárkózik. Nem beszél, vagy vitatkozik. Kritikusan ítélkezik. Ha meg akarom ölelni, elrántja magát. Veti rám a gyilkos pillantásokat. Hol az én kedves kisfiam?”

 

„A kamaszkorra tulajdonképpen ki kellene írni, hogy átépítés miatt átmenetileg zárva.”

 

Írja a pszichológus. Frappáns megfogalmazás, szülőként sírva-nevetve a homlokunkra is csapunk a felismerés kapcsán. Nem is tehetünk ennél sokkal többet: a kamaszkoron szülőnek, gyereknek át kell esni, tűrni kell, és kezeljük humorral.