Honjárás - Mosonmagyaróvár

A patinás múlttal rendelkező múzeumban régészeti, néprajzi, helytörténeti állandó kiállítás működik.

 

A néprajzi terem a XIX. század végének, XX. század elejének paraszti világából villant fel képeket, bepillantást nyújtva egyrészt a régió lakáskultúrájába, másrészt három nemzetiségének viseletébe.

A kiállítás a parasztház két helyiségét jeleníti meg, a raktározásra, esetenként hálóhelyül szolgáló kamrát, valamint a tisztaszobát. A kamrát szemléltető részben kerültek elhelyezésre a kenyérsütés és élelmiszertárolás, valamint a kendermegmunkálás eszközei. A kamrával ellentétben a tisztaszoba kiemelt helyisége volt a lakóháznak, kizárólag ünnepi alkalmakon használta a család, amit a kiállításban az asztal karácsonyi hagyományoknak megfelelő berendezése illusztrál. 

A háztartásban fellelhető legértékesebb bútorok, vagyontárgyak mellett itt kaptak helyet a szentképek, illetve a későbbi időkben a családi portrék is. A lakóház berendezését felidéző teremrésszel szemben a megye három legjelentősebb számban képviselt nemzetiségének, a magyar, a német és a horvát népcsoportnak a viseletét tekinthetik meg a látogatók, mindegyiket egy-egy hagyományos élethelyzetben ábrázolva. A német pár templomi díszben, a szigetközi magyar pár egy népszokás gyakorlása közben legénycímerrel, a horvát pár pedig a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó népszokás alkalmával, temetői környezetben.

 

 

Az egyik helyiségben Moson vármegye és Mosonmagyaróvár önkormányzata emlékei láthatók. A vármegyék a magyar történelmi fejlődés sajátos képződményei. A megye széles jogkörrel felruházott szervezet volt. Élén a kinevezett főispán állt. A tényleges hivatali hatalmat a választott alispán látta el. A járások élén főszolgabírák tevékenykedtek. A községeket választott bírók vezették. Moson megye területét előbb két (alsó és felső), majd három járásra osztották. Ezek székhelyei: Magyaróvár, Nezsider és Rajka voltak.

Moson és Magyaróvár városa illetve az egykori Moson Vármegye települései különböző fejlődési utat jártak be az elmúlt évszázadokban, amelynek gazdag s változatos tárgyi hagyatékát mutatja be a kiállítás. Tudni szeretnénk, mire való a dongaszél cifrázó? Kik használták az avatótaglót? Hogyan játszották a Poch-játékot? E különös, mára már elfeledett tárgyak is életre kelnek sok más társukkal együtt. Általuk elevenednek meg az itt élt emberek hétköznapjai, munkájuk s küzdelmeik, miként a történelem nagy pillanatai is.

Mert a történelem nemegyszer végigsöpört e tájékon. A török háborúk korát fegyverek és Magyaróvár széles bástyákkal övezett végvárának makettje idézi meg.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc helyi eseményeit, a győztes mosoni csatát korabeli dokumentumok és ereklyék villantják fel.

Az 1956-os forradalom idején eldördült sortűz megrendítő relikviái pedig a mosonmagyaróváriak hazaszeretetének állítanak emléket.

A kiváltságlevelek, tanácsülési jegyzőkönyvek s pecsétek, nemkülönben a bűnösökre váró megszégyenítő kaloda a települések önkormányzatiságának emlékei s tanúi annak a szívós küzdelemnek, mellyel Magyaróvár polgárai próbálták megóvni kiváltságaikat a város földesuraival szemben. S bár harcuk nem vezetett eredményre, a mezőváros mégis folyamatosan gyarapodott, és fontos kereskedelmi illetve gazdasági centrum, egyszersmind kulturális központ is lett. A céhek szervezeti életének míves tárgyai, az egykori műhelyek szerszámai a kézműves mesterek szakmaszeretetének emlékei. A kézi őrlőkövek mellett magasodó hengerszék pedig nemcsak a malomipar fontosságát hangsúlyozza a térség gazdasági életében, hanem a XIX. század második felében megindult iparosodás szimbóluma is, ugyanúgy, mint Kühne Ede nevezetes mezőgazdasági gépgyára.

A kulturális virágzás alapjait a nagyhírű iskolák teremtették meg: a piaristák gimnáziuma (1739) és a főhercegi uradalom alapította gazdasági Akadémia (1818), amely Európa első agrár-felsőoktatási intézménye volt. E két intézmény tanárainak széles látókörét s műveltségét jelzi, hogy a múzeumot életre hívó Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egylet alapításában (1882) is meghatározó szerepet játszottak.

Az első nyomdát Magyaróváron Huszár Gál protestáns prédikátor alapította 1558-ban, amely azonban csak rövid ideig működött. A következőt 300 évvel később Czéh Sándor állította fel (1836), aki nemcsak nyomdász volt, hanem kiadó és Moson Vármegye első és sokáig egyetlen kölcsönkönyvtárának működtetője is. Nyomdai felszerelése és a legkülönbözőbb igényeket kielégítő gazdagon illusztrált kiadványai remekül jellemzik szellemi és szakmai igényességét.

A reformkori város és vármegye kultúrájának sajátos színfoltja volt Szále János (1810-1870). Nemesember és vármegyei hivatalnok létére műkedvelőként festészettel is foglalkozott. A Magyarországon ekkor még ritka tájkép műfajában alkotott szűkebb pátriájának vidékeit festve.

A XIX-XX. századi polgári világot, a „boldog békeidők” nosztalgikus hangulatát idézik meg Kumpf Antal fotói, a pezsgő társasági életet szervező egyletek rekvizitumai, s a mindennapokat megidéző tárgyak a báli legyezőtől a velocipédig.

A folyosó egyik szakaszán a vendéglátás és a kereskedelem emlékei láthatóak a XVI-XIX. Századokból. Magyaróvár leghíresebb fogadói az Arany Ökör, a Feketes Sas, Mosoné a Korona és a Fehér Ló voltak. Moson megyében vezettek át a jelentős gabona- és marhakereskedelmi útvonalak. A mosoni vásárok a középkorban a győrivel vetekedtek. Kikötőjében rakták szekérre a Mosoni-Dunán felhozott bácskai búzát. Ennek az emléke a mosoni városrészen még ma is látható hatalmas gabonaraktár.

Külön teremben kaptak helyet a céhes és a gyáripar ipartörténet emlékei. A fontosabb magyaróvári céhek: szűrszabók (1629-től), csizmadiák és tímárok (1638-tól), nyergesek és szíjgyártók (1640-től), szűcsök (1670-től), dunai molnárok (1637-től), kádárok (1690-től), továbbá gombkötők, tűkészítők, kötélverők, ötvösök, német szabók, fazekasok és rézöntő céhek. A céhlegényeknek a mesterré, önálló iparossá váláshoz bizonyítani kellett a letöltött inas és legényéveket, a vándorlást, és végül remek készítésével számot adni tudásáról. Ezen felül bizonyos pénzbeli és megvendégelési kötelezettsége is volt az őt befogadó céh felé.

Azok számára, akik nem tudnak időt szakítani a Mosonmagyaróvárra utazásra, itt van egy kis 3D-s meglepetés:

http://www.3dpannonrama.hu/mosonmagyarovar/panoramak/_KAT_MUZEUMOK/002_hansagm/hansag3D/

 

De, ha már Mosonmagyaróváron jártunk, nem hagyhattuk ki a mosonmagyaróvári várat sem a megtekintendők sorából.

 

A Fertő tó és a Mosoni-Duna vidékén a középkor folyamán igen jelentős katonai szerepet viseltek Moson várai, melyekről a régészeti feltárások sok elfeledett tényt hoztak a napvilágra.

 

Korai várát a napjainkban Király-dombnak nevezett alacsony kiemelkedésen létesítette István király. Az országosan ismert ispánsági várakhoz hasonlóan a mosoni is facölöpökből rekeszes szerkezetűre készített és földdel töltött falakból állt, belső udvarán a vármegyei szervezet lakóházaival. Irányító szerepét a tatárjárás utáni időszakban már kőből emelt magánföldesúri erősség vette át. A 14. század elején a Kőszegi nemzetség foglalta el, tőlük Anjou Károly király serege vette vissza. A középkorban több birtokos váltotta magát benne, köztük a Lackfi bárók. Fokozatosan bővítették falait és épületeit, mindenkor a tulajdonos elképzeléseinek megfelelően, de a 16. századtól már a – hihetetlen gyorsasággal előrenyomuló – török elleni védekezés került előtérbe. 1529-ben még a Habsburg hadvezetés feladta a környéket, de a sikeres bécsi védekezés után belátták, hogy az osztrák tartományok érdekében létszükséglet ütközőövezetté alakítása. Itáliai hadmérnökök tervei szerint ágyúbástyás övvel kerítették körbe a középkori vármagot, ugyanekkor oltalmazták falövvel a várost is, melynek árkaiba a közeli Mosoni-Duna vizét vezették.

 

1605-ben Bocskai István hajdúi nem boldogultak az erődítménnyel, ellenben 1619-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem serege előtt ágyúlövés nélkül kaput nyitott megrettent helyőrsége. Ugyanígy tettek 1683-ban is, amikor a Bécs városának ostromára vonuló Kara Musztafa – török nagyvezér – óriási hadai előtt kapitulált a többi dunántúli végvárral együtt. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcaidején ez a terület szilárdan a császári hadvezetés ellenőrzése alatt maradt.

 

A 18. században katonai jelentőségét elvesztve, a virágzó település körüli védőműveket lebontották, míg a belsővárban, 1818-ban egy gazdasági akadémiát helyeztek el. Ennek jogutódja a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kara, így a sok évszázados történelmi viharokat látott falak között jelenleg fiatalok százait tanítják.

 

21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor

Fotók: Bárány Tibor