 |  |
A város ezer arca
Rizsavi Tamás (édesanyja a könyvtár hűséges olvasója) a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár sétáló utcai fiókjának „Budapest felett: a város ezer arca” című rendezvényén mesélt élményeiről, s adott ízelítőt alkotásaiból. Élménybeszámolóját gyakran szakították félbe a közönség kérdései.
Híres fotói mellett talán kevésbé ismert a két évvel ezelőtt, a Tamariska domb alatti bunkerben készített sorozata. Ezekről a képekről így vallott blogjában:
„Én Csepelen születtem, kiskorom óta foglalkoztatott milyen lehet az hely, ahol sokszor megfordultunk, de senki nem tudott semmit róla, csak hogy a domb tetején vannak szellőző nyílásai az objektumnak, de oda lejutni őrültség és életveszélyes... Nos...a Több éve zárva tartott, lehegesztett és betonozott ajtók kinyíltak objektívunk előtt és pár órára betekintést nyerhettünk a helyszínre amit távozásunk után ismét visszahegesztettek.”
Fotózott a csepeli víztorony tetejéről, a Vituki épületéről, s egy-két panelház tetejéről is.
Rizsavi Tamás így ír saját magáról blogjában:
Magamról mit is írhatnék, nem könnyű, talán nem is lehet így pár sorban… Gyermekkorom óta vonzott a közlekedés világa, sikerült is sok helyre eljutnom, megnézni, megörökíteni. A fotózás is innen indult, de erről nem írnek többet a képek úgyis elmondják! Jelenleg a vasúton dolgozom Mozdonyvezetőként, ezzel egy álmom vált valóra. A fotózásról önmagában nem sok dolgot kell írnom, hiszen mindenkinek mást és mást jelent, teljesen szubjektív. ”A fényképez’ szónak szerencsés szinonimája a magyar nyelvben: ‘megörökít’. Érzékelteti a múló idő megragadásának, a tünékeny világ megőrzésének szándékát. Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat: a jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz. A képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt.” Kedvenc témám a közlekedés illetve városi élet, tájak és az éjszaka titkos világának bemutatása, de önmagában akkor az igazi, ha olyan szemszögből helyszínről tudom visszaadni azt, ahol egyébként a mindennapok szürke világában élünk, ami különleges és kimagasló a szó szoros értelmében…
A mozdonyvezető fiatalember ezúttal a vasút csapdájába esett: a MÁV kezelésében működő csepeli HÉV révén néhány percet késett a rendezvényről. Amíg vártunk rá, belelapozhattunk két kiadványba is, melyekben róla szóló írások jelentek meg, gazdagon illusztrálva fotóival. Az időközben megérkezett előadót a fiókkönyvtár vezetője, Holczmann Krisztina köszöntötte, s mutatta be a résztvevőknek.
Rizsavi Tamás – aki húsz évig élt Csepelen – már kicsi gyermekkora óta érdeklődött a vonatok iránt. Szülei méltányolták kíváncsiságát és a családi kirándulások rendre vagy a gyermekvasútnál, vagy a Vasúttörténeti Parkban végződtek. Szülei azt gondolták, majd kinövi a gyerek – de nem így történt. A vasútszeretetből indult el a fotózás szenvedélye is. Talán nem is olyan meglepő, hogy hat évet szolgált a gyermekvasútnál. Aztán kapta az első fényképezőgépet, s egyből a vasutat kezdte fotózni: azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a Magyarországon közlekedő összes kötöttpályás járművet megörökítse. Végigjárta a fővárosi pályaudvarokat, de elégedetlen volt a fényképeivel. Ezért megpróbált olyan képeket készíteni a járművekről, amelyek megtekintése azoknak is élményt jelent, akik nem érdeklődnek a síneken közlekedő járművek iránt.
Elhatározta, felülemelkedik a dolgokon, s magaslati szemszögből ábrázolja érdeklődésének tárgyait.
Képes volt többször is elutazni az ország távoli pontjára, ha elsőre nem sikerült tökéletesre a az alaposan megtervezett felvétel. 2012-re a MÁV flottájának már 80 százalékát megörökítette, jó fényekben, napsütésben.
S innen indult a fotózás szeretete is: itt vagyunk ebben a gyönyörű, szép városban. Miért ne lehetne erről is olyan képeket csinálni, amelyek a magasból ábrázolják a témát.
Eléggé belemelegedett, s a magasság fanatikusává vált. Eleinte csak amúgy, gerilla módon mászott fel ide-oda. Ma már ezt nehezebb megcsinálni, mert a hatóságok is tudják, hol keressék a fotóst, egy nyilvánosságra került kép után. Ma már kifejezetten törekednek rá, hogy az engedélyeket előre kikérjék.
27 éves korára szerencsés embernek tartja magát: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem szeretnének külföldön dolgozni. Miért is menne, hiszen a két gyermekkori álma lett végül a hivatása.
Élménybeszámolóját 2018 februári izlandi túrája emlékeinek felidézésével és ott alkotott fotóinak kivetítésével kezdte.
A sarki fény megörökítését célozta meg (bár Izlandon nincs vasút), de a komplett anyagban szerepel zivatarfelhő felülről, a fekete homokos tengerpart egy magaslatról (nyáron Görögországban rózsaszín tengerpartot fotóztak). Az iszonyatos hidegben sok-sok réteg ruhába öltözve úgy nézett ki, mint egy Michelin-baba, arca a símaszk viselése ellenére is elfagyott. Ki voltak szolgáltatva a változékony időjárásnak.
Aztán a tengerparti kövek a visszahúzódó hullámok között, majd ugyanitt a tarajos hullámok által övezett, háromasztalnyi jégtábla darabok, mínusz 21 fokos hőmérsékletben.
Extra nagy látószögeket használnak, hogy a tájból mennél több látszódjék. Full-frame-n dolgoznak, a Canon 12-es objektívjével: ez már halszem-képet ad, de ha a kamerát vizszintesen tartják, a horizont egyenes marad (bár ma már a Photoshopban lehet korrigálni a hordó-torzítást is).
Többes-számban beszél emlékeiről, mert kedves barátaival és párjával együtt, csapatban utaznak a kalandos fotós-túrákra. A baráti társaság több mint fele fotós, a maradék része pedig erősen érdeklődik iránta. Egyedül már nem szeret utazni, fotózni. Jó előre kiszemelik a célpontokat, a fotózandó objektumokat (rossz fények esetén marad a városnézés, vagy egy-egy buli, a kirándulás, a csapatépítés).
Tíz napot töltöttek Izlandban, s a negyedik napon sikerült lencsevégre kapni az első (gyenge, 2-es minősítésű) sarki fényt a távolban. A fotók között láthattunk egy különleges, háromrétegű felhő-együttest bemutató képet is. Egy másik felvételen – a kompozíció kedvéért – elemlámpákkal hátulról megvilágított jégdarabok virítanak az estébe hajló tengerparton, s a közöttük visszafolyó víz egy szűrő segítségével lett elmosva, s két, eltérő záridővel készített exponálásból rakta össze a pazar végeredményt.
Aztán egy látványos, Erzsébet hidunkra hasonlító híd képe.
Az utolsó előtti napon végre sikerült belebotlani egy 6-os kp-indexű, erősebb, szinte természetfeletti, ijesztő látványt nyújtó sarki fénybe.
Csinált is róla hirtelen vagy háromszáz fotót (a fele még mindig kidolgozatlanul vár az utómunkálatokra), miközben a hegyet körülölelő sarki fény háromnegyed óra alatt lassan beúszott a fejük fölé. A hosszú záridő miatt a csillagok elmosódtak, elmozdultak a háttérben. Egy hét képből álló sorozat erről a National Geographic-ban is megjelent.
Egy jégmezőn megörökítendő repülőgéproncs megközelítéséhez egy órát kellett gyalogolniuk a szembe fújó, metsző, erős északi szélben.
A látványos izlandi képek után néhány kedvenc fotóját kerítette sorra.
A kémények tetejére lifttel is felvitetheti magát, de általában kalandvágyból – meg a werkfilm elkészítése érdekében - inkább a külső létrán mászik fel. A hidak tetejére pedig a pillérek belsejében, szűk kürtőben lévő létrán kell felküzdenie magát, vállán a hatalmas fotós táskákkal, állvánnyal. A láblógatós (biztosító kötél nélkül készített) képek ellen általában az illetékesek már jóelőre tiltakoznak, de egy kis furfanggal mindig megoldható.
A Parlamentből – éppen az ilyen fotók miatt – utólag kitiltották: egy évig szervezték, hogy felmehessenek a kupolába. Két hónapig várt a publikálással, amikor nyilvánosságra hozta, nagy sajtóvisszhangja volt, s a parlamenti sajtótitkárság kénytelen volt azt kommunikálni: adtak rá engedélyt. Később kapott egy határozatot, hogy a jövőben nem kell mennie a Parlamentbe.
Az Erzsébet híd tetejéről is fotózott (a szükséges engedélyek birtokában), egy tájékozatlan rendőr járőr mégis lezárta miattuk a fél Erzsébet hidat, s félbe szakíttatták a fotózást – azt hitték, öngyilkos-jelölttel van dolguk...
A BKK fotósaként hajókat szeretett volna fentről, a magasból fotózni egy naptárhoz (meg saját magának is készíteni egy jó, látványos sorozatot). Az internetről még ennek a mászásnak a werk-filmjét is előásta és bemutatta a kivetítőn.
Mire lemásztak és bemutatták az engedélyeket, persze elmentek a fények, elmúlt a kék-óra (a naplemente és az este közötti időszak, amely kb. 45 percet ölel fel, amikor kékebb az ég a szokásosnál, plasztikusabbak az árnyékok, s olyan színek jelennek meg a fotón utómunka nélkül is, ami ritkaságszámba megy).
Láttunk fotókat a metróból, vagy a most épülő Puskás Ferenc Stadion (korábban: Népstadion) egyik toronydarujának gémjéről készítve. Üldögélt lábat lógatva és lélegzetelállító fotókat készítve budapesti szállodák tetején (cipőgyártó cég már jelentkezett nála szponzornak). Nincs tériszonya – ez a fotóin is látszik...
Fantasztikus képeket lőtt a hajnali ködbe burkolódzó fővárosról is (több mint egy heti vadászat után jutott csak el az eredményig), ahol csak a Szabadság híd fele látszott. Most már egy drón is segíti munkáját: ott használja, ahol nincs mire felmászni. Megcsodálhattuk az éjszakai villamosokról készült sorozatának néhány speciális darabját is. A fotók meghökkentő hatásait néhány esetben komoly utómunkával idézi elő. Ilyenek például a villámok tömkelegét megörökítő égbolt-képei.
De megfordult az Ördögárokban is, a szennyvízcsatorna-kifolyójából kifelé fényképezve örökítette meg Budapest „fenekét”. Most dolgozik egy Hős-utcai sorozaton is...
Ábrázolta a túlórázó, félig kivilágított esti irodaházakat; szálloda tetejéről örökítette meg a kék óra zöld percét (amikor a Lánchíd bekapcsolt világítása még nem melegedett be, s a szokott sárga fény helyett kis ideig zölden világít). Az igen látványos éjszakai gépkocsiforgalom csíkhúzó járművei több fotó összefűzésével, illesztésével készültek.
A zajló Duna jégárját is kivételesen érdekes szemszögből és technikával ábrázolta.
Tíz éven át autodidakta módon fotózott, önmagát képezve. Két éve azonban be kellett iratkoznia egy OKJ-s tanfolyamra (az oktatók először nagyot néztek, mit keres ő ott?), hogy a szakképesítést megszerezve, egyéni vállalkozóként jogosan adhasson számlát fotós tevékenységéről. Egy hónapja végzett: Rizsavi Tamás ma már hivatalosan is „fotográfus és fototermék-kereskedő” végzettséggel rendelkezik.
Egy kivilágított karácsonyfát magukkal hurcolva sorozatot készítettek az ünnepi Budapest különleges helyeiről, kápráztatóan szép sorozatokat alkotott az augusztus 20-ai tüzijátékokról; megmutatta belülről a Nemzeti Galéria kupolájának csigalépcsőjét.
Vadászott felhőkre, villámokra, szupercellákra. És vissza-visszatérő motívum a képein a vonat, a villamos. Plasztikusan ábrázolja az aluljáróból kiáradó, elmosódott tömeget (benne egy statikus arccal). Gyönyörű éjszakai, csillagjárásos égbolt fotókat készített több órás expozícióval.
Mindig valami meghökkentőt, szokatlant és érdekeset alkot.
Méltán lett népszerű és világszerte ismert, keresett fotós.
Korántsincs még pályája végén, s már olyan „életmű” áll mögötte, melynek töredékével is kiválóan eléldegélnek élethossziglan más fotósok. Profi fotós, mégsem hagyja ott a vasutat, mert az is élete szerelme. Rengeteg terve van, Amerikába is készül (várja a Golden Gate – négy engedély kell hozzá, kettő már megvan), csak ideje nincs elegendő.
Búcsúzóul egy újabb, Rizsavi Tamás idézet:
„Manapság már az is fényképezik aki nem akar és mindenki két kattintás után már fotósnak érzi magát, de lassan új alkotásokat nem láthatunk csak a tömegképeket... Kedvenc témám a közeledés illetve városi élet, tájak és az éjszaka titkos világának bemutatása, de önmagában akkor az igazi, ha olyan szemszögből, helyszínről tudom visszaadni azt, ahol egyébként a mindennapok szürke világában élünk, ami különleges és kimagasló a szó szoros értelmében.”
Az előadás végén Rizsavi Tamás dedikálta a róla szóló irásokat, majd a közönség tagjaival közös fotókhoz állt modellt.
21.kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor
Forrás:
https://rizsavitamas.blog.huhttps://www.facebook.com/rizsavitamas/