A martin-acélgyártás Csepelen

Bolla Dezső, a CSHVE elnöke köszöntötte a résztvevőket a CSHVE és a FSZEK sétáló utcai könyvtárának közös rendezvényén, 2019. október 9-én, délután, s egy szomorú bejelentéssel kezdte mondandóját:

Megrendülten szólok, mert most hallottam a szomorú hírt, hogy elhunyt Halász Imre, aki jó nevű újságíró volt, a Csepel újság hajdani munkatársa (aki dolgozott a papírgyári újságnál is). Szigetszentmiklósi patrióta is volt – ott lakott, bár nem odavaló családból származott). Nagyon sokat foglalkozott helytörténettel is. Tisztelettel emlékezünk rá, s temetésén majd megjelenünk. Most pedig kérem, hogy egy percre álljunk fel Halász Imre emlékére...

 

Most pedig egy melegebb témára térünk rá, a csepeli kohászat történetére - folytatta dr. Bolla Dezső.

Azt tudjuk, hogy 1892-ben alapította meg a Weiss Műveket Weiss Manfréd és Weiss Bertold. Ezt követően jelent meg Csepelen a kohászat is. Ha nagyon precízek akarunk lenni, s visszamegyünk a múltba, a Csepel szigeti kohászat ennél sokkal régebbi.

A kora bronzkorban már öntöttek bronzot a Csepel-szigeten! Ennek emlékét a régészek megtalálták, mégpedig itt, Csepelen.

Persze a kettő kohászatnak semmi köze nincs egymáshoz: az egyik őskori, a másik modern kori jelenség.

A csepeli kohászat története 1896-97-ben indult, amikor Weiss Manfréd meghonosította a színesfém-kohászatot Csepelen. A színesfém-kohászat azért volt időszerű, mert a gyalogsági lőszergyártáshoz főként rézötvözeteket használtak. Kedvező tapasztalatokkal járt az alapanyaggyártás bevezetése, a gyár nyersanyag-ellátásához is, s ez folytatódott 1910 körül, amikor Weiss Manfréd megvásárolta ezt a területet, amelynek most a határán vagyunk mi is.

Eredetileg a Weiss Manfréd és Bertold gyár 1893-ban a községtől sokkal beljebb (a Nagy Duna közelében) indult. A község első utcája a Gyepsor utca volt, amelyik a gyár határvonala mellett halad, körülbelül a mostani Teller Ede út keleti oldalán. Maga a gyár sokkal beljebb volt, mintegy 7-800 méterrel. Alaprajza az iskolai derékszögű háromszög vonalzó alakját idézte. A derékszög egyik csúcsa a Nagyiroda környékén volt, s onnan nyúlott le délre.

Azért engedélyezték ott a gyárat, mert a lőszer-szétszerelés és lőszergyártás robbanásveszéllyel járt. Ez tört meg 1909-ben, amikor Weiss Manfréd megvásárolta a gyárnak ezt a pusztai részét, amelyik a községhez közelebb feküdt. Mintegy 100 holdat vásárolt meg, s ezzel indult meg Csepel nagymértékű környezetszennyezése. A nagy kapacitású kohászati üzemek létrejötte és működése, majd az erre ráépülő vaskohászat rételepült a községre és szennyezte a környezetet.

 

Mai előadónk ennek a vidéknek a szélén, éppen egy telekhatárral a Martin-üzemek mellett született. Ha azt kérdezik, mi a hosszú élet titka, hogyan lehet megélni 84 évet, akkor erre az lehet a válasz: a Martin mellett kell eltörteni harminc évet. Azt mondják a gyerekgyógyászok, hogy az első évek számítanak a legjobban – hát neki ott teltek az első évei, meg a következő évtizedei is.

Most pedig itt van, szépen, egészségesen, ezt megélte.

Életére biztosan nagy mértékben hatott, hogy a szomszédban volt a Martin, de sosem kérdeztem meg 70 éves barátságunk alatt, hogy azért lettél-e martinász, főolvasztár és kohómérnök, mert a közelben laktál?

 

Ezzel be is fejezem a gondolatot, s átadom a szót Csiby Andrásnak, fogadják szeretettel.

 

Szeretettel üdvözlöm a jelenlévőket, s akkor először az acélgyártás történetéről beszélnék.

A színvas a Földön önmagában nem létezett, ami mégis fellelhető volt, az csak meteoritként került a Földre. Az ércből tehát elő kellett állítani a színvasat.

 

Ehhez gödröt ástak, az aljára tiszta sárgaagyagot tettek és faszenet és vörös égetett agyagot kevertek össze, hogy majd salak is keletkezzék, ami összefogja a kiégetett, redukált vasat. Sziliciumos vasércet használtak, amit felülre raktak minden valószínűség szerint.

 

A salakos vasat kiszedték, kovácsolták, ütötték-ütötték, a salak szétfröcskölt, kikerült belőle, hol a szélén megrepedt. Akkor újra melegítették, többször átkovácsolták, s így jól nyújtható vasat kaptak, amit aztán tovább használtak, amire kellett.

Ez is egy buca kemence, de ez egy későbbi, amikor már kövekből kirakták, s ugyanazt a metodikát követték. A vasércet a szénmonoxid 700 Celsius fokon redukálta, s ezért tudott úgy összeállni a salakban.

 

Ez egy honfoglaláskori, Somogy megyei elméleti rekonstrukció Somogyfajszról, a múzeumból. Itt szintén bucavasat csináltak. A fújtatók bőrből készültek, a 2-es szám a kemence üzem közbeni állapotát mutatja, a 3-as a kemencetorok, a 4-es a medence, itt alul. A faszénhalmok felül az 5-ös, és ott meg a vasérc. Ugyanúgy rakták, de ez már termelékenyebb volt, mert – s ez nagyon fontos – már fújtatót használtak! A fújtató tette lehetővé azt, hogy tudtak folytonosan dolgozni. A fújtató révén a hőmérsékletet sikerült 1000 Celsius fok fölé emelni, itt már nem is indirekt, hanem direkt redukció történt, ahol a szén közvetlenül vonta ki az oxigént az ércből. Ugyanakkor a szén be is lépett a vasba, s ez a hozzáadott karbon csökkentette a vas olvadáspontját, így az akkor már kezdetleges nyersvas lefolyt. (A vas olvadáspontja 1520 Celsius fok felett van, de a kemence nem érte el ezt a hőfokot, mégis a vasba bediffundált szén folyóssá tette az anyagot.)

 

Ezt a nyersvasat pick iron-nak nevezték, mert nem lehetett kovácsolni, ahogy ütötték, széttört, használhatatlan volt. Ezért utána frissítő kemencékben és kavaró kemencékben készítettek belőle acélt, egészen a XIV. századig, sőt még később is – még James Watt is ilyen kavarókemencés acélból készítette gépeit.

 

És akkor elérkezünk a tudatos nyersvas készítéshez.

Ez egy nyersvas-olvasztó, azaz egy kohó. Belül látható a falazata, ez a külső rész pedig csak tartó szerkezet. A belső falazat samottból van, amelyet lent oldalt, körben vízzel hűtenek. Ahogy lefelé haladunk, a samottéglák egyre dúsabb aluminiumoxid tartalmúak, hogy az alsó, magasabb hőmérsékletet – ami már eléri az 1800 Celsius fokot is - el tudják viselni.

Lent a szén téglával van bélelve, ami tartós és jó hőszigetelő, s ha levegő éri, akkor sem ég el, s, hogy még biztonságosabb legyen, aluminiumoxiddal bekeverik.

Kívül pedig a tartóoszlop.

Nézzük úgy, mintha már üzemelne. Itt a füstgázok elmennek, a torokgáz ide kerül egy porleválasztóba (centrifugális, vagy elektromos), amelyen való athaladás után a torokgázt újra keverik kamragázzal – amely a melléje telepített kokszolóműből érkezik. Ezzel felfűtik (rekuperátoros, vagy regenerátoros módszerrel), a gáz felmelegszik a kamrákban és a kéményen át hagyja el a kohóteret.

Ebből kettőt-hármat is szoktak építeni, hogy a bejövő levegő ebben felmelegedjen. A meleg levegő erre halad tovább, azért ilyen vastag a cső, mert azt belülről bélelni kell, hiszen a gáz minimum 1100 Celsius fokon lép be, s nagyon forró. Ez a másik cső pedig dupla, s benne belül hideg víz folyik, hogy meg ne olvadjon. Szóval erősen kell hűteni.

 

Az adagolás úgy megy, hogy először, mikor elkezdik, a kokszot beadagolják, ide alulra, begyújtják, felülről adják, s a mikor már jól izzik, fuvatnak megint innen forró levegőt. Aztán jön az adagolás: először erre már a vasérc jön, rá a mészkő, aztán megint koksz, megint vasérc és megint mészkő – és így tovább, egészen a tetejéig. Fent a szénmonoxid kiredukálja a vasércből az oxigént, de nem túl hatékony. Lejjebb már direkt redukció jön létre, azaz a karbon egyből kiégeti a vasércből az oxigént. Itt, a már folyós anyagba bediffundál a karbon, s ezért az olvadáspontját egészen lecsökkenti, így a folyékonnyá vált anyag lefolyik alulra a salakkal együtt. Amikor úgy látják, hogy már elegendő folyékony vas összegyűlt, akkor a tetejéről lecsapolják a salakot, alatta pedig a vasat csapolják le.

 

Itt jönnek a szükséges anyagok, a vasérc, satöbbi. Ennek a lényege, hogy a 4-500 Celsius fokos torokgáz ne menjen el (energiát tartalmaz és sok szénmonoxidot, amelynek fűtőértéke van), újrafelhasználásra visszavezetik. Ezt a skippet ráültetik és itt van egy harang, amelyet ha leengednek, kisurran az egész anyag. Itt még le van zárva, s most fogja csak felemelni a kosarat. Alulról ezek az emelők ezt a lapot emelik fel, hogy menjen ki a gáz, tehát tulajdonképpen zsilipelnek.

Csepelen ilyen nem volt. Ez még csak a bevezetés, hogy eljussunk a csepeli nyersvashoz, majd később jön a martin...

 

A nyersvasgyártáshoz elő kellett készíteni az ércet, pofás törőkkel négyfajta vasércet. Itt nálunk Magyarországon a vörös vasércet használtuk főleg. Ahogy bányásszák, nem lehet felhasználni. Pofás törőkkel összetörik, aztán van ez a szinter, ahol a vasércet előmelegítették 7-800 Celsius fokra, hogy a benne lévő víz és szerves anyagok kiégjenek. A szinterezés tulajdonképpen a pörkölés egy magas kemencében, folyamatos üzemben. A pellett cseresznyenagyságú darabokból álló termék, amelyet a vasérc és salakképző anyag keverékének kiégetése után kapnak.

 

A kokszolómű. Ezt most itt oldalról nézzük. Ez általában 14 méter széles, ezek az aknák pedig olyan fél méteresek. Közte pedig megy a forró füstgáz, amivel felfűtik. Felette megy egy adagolókocsi, ami teletölti ezeket az aknákat. Ezt felfűtik 1100 Celsius fokra, s amit itt látunk, a melléktermékek elpárolognak, azokat felfogják. A végén kitolják a kokszot 1100-1200 Celsius fokosan, nagyon fényes, vízzel lehűtik, s akkor kész. A modernekben már nitrogénnel hűtik, s annak hőjét felhasználják.

 

Bessemer kemence.

Ez a Bessemer kemencének egy metszete. Itt alul van a légzsák, s ezen keresztül fuvatják be a levegőt a behelyezett nyersvasra és a salakképző anyagokra. Közben a kemencét felállítják. A fuvatás elején nem látszik semmi, csak a távozó nitrogéngáz kékes lángja. Majd a gáz kezd kitörni, a kemence morogni kezd, végül ordenáré módon elkezd dörögni az egész. Kidobja a salakanyagokat meg szikrákat. A nyersvas 1200 fokról 1600 fokra hevül, amikor sziliciumtartalma kiég. (1 kg sziliciumnak 8000 kilogram-kalória hőmennyisége van. A szénnek csak 2200, a foszfornak 6300.)

Amikor a vasból elfogy a szilicium, akkor jön a karbon. Mivel a szilicium égésterméke szilárd, a karboné pedig gáz, hirtelen, robbanásszerűen keletkeznek a gáznemű égéstermékek, azaz a széndioxid, ezért gyorsan kilövell minden. Egy adag elkészülési ideje 35-40 perc, míg a 10 tonnás kavarókemencének egy egész nap. Először 1855-ben készítettek ilyet, s ezt követte később a Thomas-eljárás.

 

A kettő között az a különbség, hogy a Bessemernél savanyú kvarc bélése miatt, a beöntött nyersvas foszfortartalma nem lehetett magas. A foszfor ugyanis bement a bélésbe, majd visszament a vasba. Tehát a Bessemer nem tudott foszfortalanítani.

Thomas skót kohász pedig kitalálta, hogy bázikus bélést csinál, amely a foszfort a salakba irányította. Az így keletkező foszforsalaknak legalább 25 százaléka foszfor volt, s ezt nagyon jól tudták használni a mezőgazdaságban, műtrágyaként.

Ebben az időben már volt színkép is, s onnan látták, milyen a karbon, hogy a kiégésnél megjelent a mangánkékes szín, s akkor leállították a fúvást, s aztán kiöntötték.

 

A Martin kemence vázlata. Ez megfelel a Csepelen, 1912-től 1932-ig működött Martin kemencéknek. Generátorgázzal működött, melyet az I-es kapunál lévő három, oszlopszerű tartályból kaptak.

1932-ben a Martinacél gyártásnál elhagyták a generátorgázt és tiszta olajra tértek át, amelyet 1965-ig használtak tüzelésre.

A gázhevítők azért érdekesek, mert Siemens kitalálta, ahány fokkal felmelegítjük a levegőt, az égés hőmérséklete annyi fokkal lesz magasabb. Ez mindenhol így van, s ezt itt alkalmazta, Martin pedig a kemencét csinálta hozzá. Ezért Siemens-Martin az eljárás neve.

A téglákat 1100 fokra felfűtik, s a rajta keresztül menő levegő szintén eléri ezt a hőmérsékletet, akkor a láng hőmérséklete is ennyivel magasabb lesz.

 

Egy kis közbevetés: amikor gyerekkoromban otthon tüzeltem, nagyon égett a tűz, de nem melegített! Amikor kicsit elzárták a kályhát, jobban melegített. Persze akkor én még nem tudtam, hogy a levegő nitrogén-tartalmát is fel kell melegíteni, ha nem teszik, akkor a nitrogén az egész tűzteret lehűti.

 

Na most. Itt van a fürdő a Martin kemencében. Felette van a salak, a berakóajtó, itt meg mennek be a gázok a léghevítőn és a gázhevítőn keresztül. Bent elégnek, a másik oldalon lejön, s a már elégett gázok felmelegítik ezt a részt. Aztán 25-30 perc múlva megfordul a tüzelés, s a folyamat a másik irányból indulva zajlik.

Innen meg megy a kéménybe, amelynek megfelelő magasságúnak kellett lennie, az adta a huzatot. Később itt a Martin kemencéknél a huzat növelésére ejektorokat tettek be, ami növelte a huzatot, s így nagyobb lehetett a termelés is.

Nem lehet akármilyen hőmérsékleten kiengedni a gázt, mert nincsen huzat. Minimum 5-600 fokosnak kell lennie a távozó gáznemű égésterméknek, hogy elmenjen.

 

Ez egy hosszmetszet, ez egy keresztmetszet, ez pedig egy oldalmetszet. Ezt a kemencét látjuk innen oldalról elmetszve, a keresztmetszetet. Ott vannak az alsó gáz- és levegőbefúvó torkok. A berakódaruk oldalról etették a kemencét.

 

Itt mutatok egy üstöt. Ez azért lényeges, mert ebbe csapolják az acélt a kemencéből. Itt a csepeli Martin-kemencében ilyen, dugórúddal ellátott üstök voltak. Ez a stanga, ami itt végigfut. Ez egy rúd, amire fölhúzták a tűzálló téglákat. Itt alul van a dugófej, az öntőkagyló és az öntőkő. Itt ezt a dugófejet zsinórmenettel lehetett rácsavarni. A téglákat ráhúzták erre, és ezzel fixálták azokat, a dugófejjel. Nagyon fontos volt, hogy ez jó erős és tűzálló legyen, mert itt folyt ki az acél, s könnyen elmosta.

 

Itt az öntőcsarnokot látjuk. Az öntőlapot mutatom, a közepén van egy elosztó kő, ami a csatornákba engedi el az acélt. Az öntőtégla az 10x10 centiméteres hasáb, amelynek magassága kb. 40 cm. Annak a közepén megy az acél. Az öntőlap helye pontosan ki van alakítva, 10x10-es, az öntőlapfalazók összerakják ezeket a téglákat, kikenik. Az öntőlapra állítják a kokillákat, amelyekbe alulról folyik be az acél, s a közlekedőedények elve alapján felemelkedve a kokillákban megtölti azokat.

Ezen a fotón némileg kihült öntecsek öntőlapjára a daru láncait akasztja föl egy munkás, majd elviszik arrafelé, s egy öntőlapot átadó kocsin átadja a kokillacsarnokba.

Itt egy már lehuzatott, de még mindig piros öntecseket látunk.

Ez itt az egyes kemence előtti rész.

1912-ben két darab tag Martin kemencét Vitkovicéból, Csehszlovákiából vásároltak meg, s vele együtt hoztak embereket is. A Vitkovicei Acélmű építette meg Csepelen a két darab, 10 tonnás Martin kemencét, a hozzá tartozó dolgokkal (anyagvizsgálóval, golyós malommal, 2 darupályával) együtt. A daru kiment egészen a kerítésig. Itt pedig az 500 milliméteres kis vágányokat látjuk, amelyeken az adagolóteknők és adagolókocsik futnak, ezt is kiépítették. Azon a részen, amit nem látunk, ott volt a feladó lift, s azon keresztül jöttek a kocsik és az adagolóteknők.

Ez a vasúti pálya körbe ment, le több száz méterre, egymással párhuzamosan, s keresztezték a két darupályát, amelyről adagolták a nyersvasat is és az ócskavasat is.

Ők telepítették a csomagolót, meg az alligátorollót is, amelyekre később is szükség volt.

Itt végiglátjuk a kemencesort. Ebben itt a hűtővíz megy, amely a kemenceajtók körüli vaskeretet hűtötte.

 

Ez itt egy adagológép. Itt látható az adagolóteknő. Volt rajta egy zseb. Az ormányának a vége négyzetalakúra volt kialakítva. Úgy fogta meg a teknőt, hogy ebbe a zsebbe bedugta az ormányát és ugyanakkor a középpontjából kinyúlt egy vascső, amit keresztüldugott a teknőn, így tudta azt felelmelni, és forgatni is tudta.

 

Itt éppen kihúzta a kemencéből, s most fogja visszarakni a végére a teknőt. Kihúzza ezt a csapot, s a teknő leesik az adagolódaruról. Aztán jön a következő kocsi, majd az üreseket arrébb löki. (Az ősidőkben csak kézzel mozgatták ezeket a kocsikat, tologatták. A csörlős továbbító módszert a háború után építették ki.)

 

A berakó daru. Ennek vége nagyon könnyen ide érkezett, tudott forgolódni, figyelni kellett a helyzetére, nehogy valahova odaszorítsa az embert.

Itt a kemencejavító és kikészítő anyagok láthatók.

Ez is egy berakás.

 

Ez egy csapolás utáni pillanat, a kettes kemencénél. A többi kemencés hátul van a csapolásnál. Ez az ember éppen a kemencét javítja.

Itt tisztán látható a korábban vett próbaanyag kokillája, s ott egy másik, amelyikbe salakot öntenek.

 

Ez itt szintén nyersvas berakás. Fontos volt a berakási sorrend, figyelni kellett a beolvadás szintjére és arra is, a kemencét mennyire teszi tönkre.

Itt ércet dobálnak be frissítésképpen.

 

Ez egy kemencejavításos kép – látszik milyen mozdulattal dobta be: el kellett érnie a hátsó falat, ezért nagyon nagy lendülettel kellett bedobni a kohásznak ezt a javító anyagot.

Itt ércet dobál be a kohász, ezt onnan lehet látni, hogy kifelé fröcsög a vas és a salak is...

Ez ugyanaz.

Ez szintén javítás. Itt csinálják a dolomitból a gátat, úgy gondolom.

 

Ez egy próbavétel. Éppen a kicsi kokillába öntik be a vasat, a másik, nagyobba, pedig a salakot. Fél perc alatt megszilárdul, aztán kiütik a kokillából. Az első segéd elkapja egy fogóval és rohan hátra, a próbakovács leadó részhez, ami a pódium alatt van, ezért egy láncon ereszti le. A próbakovács a leadott anyagot a próbakovács kikovácsolja egy kb 1 cm vastag pálcává, még melegen levágja, ráüt és behajlítja, A másik része megy a 2-300 méterre lévő gyorslaborba, csőpostával.

A kikovácsolt próba gyorsan visszakerült a főolvasztárhoz: ő ebből állapította meg, milyen volt az acél beolvadása, milyen volt a karbon? Nézte a szövetszerkezetét és a hajlítását. Ebből megállapította, hol tart a kemencében a karbonkiégetés. Amit ránézéssel nem tudott megállapítani, azt a laborból kicsit később visszaérkező eredményből olvasta ki: a szennyezők mértékét, a kén, a foszfor, a réz, stb. mennyiségét.

A főolvasztár a zsebkönyvéből kiolvasott előírt acélminőségi adatokkal összehasonlította a laboreredményeket. Megállapította az acél minőségét (C14, C45, C60, GAPA – mindegyiknek más volt a karbontartalma.)

Az adagot úgy kellett levezetni, hogy az volt az ideális, ha a csapolási hőmérsékletet minél előbb elérik, s a kívánt mértékre állítja be az ötvöző anyagokat és a karbonszintet. Ez volt a cél, bár ennek elérése sokszor nehéz volt. Ha túl magas volt a karbon, akkor ki kellett égetni; ha a kén volt magas, akkor azt kellett eltávolítani. Ezért aztán több próbavétel is szükségessé vált.

Ha a kén volt magas, azt kellett eldöntenie, hogy meg tudja-e oldani salaklehúzás nélkül? Ha igen, lapátolt be meszet, folpátot (ritkán), és bauxitot. Ezek ugyanis salakfolyósító anyagok.

 

A vas metallurgiája salakon keresztül történik. Salak kell az acélnak ahhoz, hogy forrjon és keveredjen.

Ha akkor benéztünk a kemencébe, amikor a kohász vasércet lapátolt be azért, hogy oxigént vigyen be (mert a tüzelőtérbe érkező levegő oxigénje kevés volt a karbon kiégetéshez) az égésgyorsításhoz. Az így intenzívebbé váló fővés nyomán sokkal több gáz emelkedett, és a kemencéből magasan fröcsögött az acél és a salak keveréke. (Ha lapos volt az adag, akkor az a legnagyobb baj volt, akkor ott valamit eltoltak, s nagyon nehéz volt rendbe hozni.)

Ez szintén egy próbavétel.

 

Ez itt Mátyás, és az ő első olvasztára. Itt lehet látni, hogy salakból is próbát vesz. Abból is sok mindent meg lehetett állapítani. A salakképzés volt az egyik legfontosabb dolog.

Az első próba után elvégzett kételenítés nyomán a második próbavétel következett, azt ugyanúgy elküldte. Mire harmadik próbát vett, addigra visszajött a második próba eredménye, s látta, sikerült-e elérni a megfelelő kéntelenítést. Ha nem, akkor újból kezdte. A salaklehúzást ritkán alkalmazták, nem akarták feleslegesen fárasztani a kemencéseket, de ha nem volt jó az eredmény, mégis sort kerítettek rá.

 

Ez is próbavétel. 

A második próba után, amikor megállapította, hogy minden rendben van, újból vett karbonról próbát, és megnézte, hogy lineárisan hogyan működik az oxidálódás? Ha lassú volt, akkor siettette, ha gyors volt, akkor fékezte.

 

Ez egy csapolás.

 

Ez egy öntés. Itt köröntecsek készülnek, s az öntecsformákat előtte ki kellett kenni kátrányos masszával.

 

A mázsát azt már 1912-ben kiépítették. Nagyon fontos volt, hogy pontosan mérjék, mennyi hulladékvasat és nyersvasat adnak az acélhoz. Az öntésnél az anyagnak teljesen ki kellett töltenie a tetejéig az öntecsformákat. Ha nem ment fel teljesen, akkor az selejt lett... Ha valahol nagyobb folyás volt, akkor is.

 

Itt az öntőmester látható, aki szabályozza az előbb elmített üst dugóját. Itt van a dugó, ami föl-le emelkedik, s ezzel szabályozza, hogyan folyjon az üst.

Ha az acélnak túl magas volt a hőmérséklete, akkor elmarta a dugófejet, s így az öntőmester nem tudta elzárni az üstből kifolyó acélt. Az így mellécsurgatott acélt később fel kellett szedni, ez rengeteg gondot okozott.

A főolvasztár egyik legfontosabb dolga ez volt: a hőmérséklet jó megállapítása! Ettől mindig rettegett, mert itt adódott hibázási lehetőség. A többi tennivalóját viszonylag rutinból végezte, de itt nagyon koncentrálni kellett. A hőmérsékletet szemre (egy szemüvegen át) állapította meg: a folyékonyságból, a színből, satöbbi. Ez a döntés alapozta meg, hogy mikor bontsanak hátul. A főolvasztárnak kézben tartott szemvédő szemüvege volt, a többiek két kézzel dolgoztak, nekik a kalapjukon volt.

 

Itt már lehúzták az öntecsekről, majd átteszik átadó kocsikra, amin áthúzzák az öntecsek csarnokába .

 

Ezt már leborították, s innen majd fogóval leszedik és átrakják vasúti kocsikra, s elszállítják a Csőgyárba.

 

Itt a Durvahengermű látható. Ennek a bal oldalán van egy 5 méter átmérőjű lendkerék, amely megforgatja itt a középen álló hengert. A henger csapjának átmérője kb. 25-30 cm volt, és egy siklócsapágyban végződött, s a lendkerék forgatta meg. Ugyanis ebbe kerültek bele, eggyel arrébb, az ottani kiöntött öntecsek. A hengereknek fogazása volt, azért, hogy be tudja kapni. De elég nagy erővel kellett ezt behúzni, s ezt a lendkerék segítette.

Ami itt látszik, az a görgőpálya, ami éppen átadja oda... A túlsó oldalra. Fel kellett emelni, ez lemegy, feljön, ide felemelte, s ennek az embernek az volt a munkája, hogy mivel a henger V-alakban volt kiesztergálva, pont oda essen és be tudja húzni.

A másik oldalról fogadták, s aztán újból visszajött.

Ennek az embernek meg az volt a munkája, hogy az elejét odatolja, ahol éppen fogadni tudta az a henger.

 

Itt éppen visszajön, a másik oldalról, magasról föladták, s itt meg megint leesett a vége. S akkor itt jön ki. Itt majd még az utolsó szúrást fogják csinálni. Ez megint odaállítja, a másik meg az elejére igazítja.

 

Ez megint egy öntés.

 

Ez az elektro kemencében van. Ez itt a salaktál. Az elektrokemencét meg lehetett dönteni. A salakolásnál a kemencét megdöntötték úgy, hogy a salak előre jöjjön, de az acél ne! Itt éppen az a pillanat van, amikor még kell egy kicsit dönteni, de ő nézi. Aztán azt a salakot lehúzza ide.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ő itt Kardos Endre, aki a kgygy-ben dolgozott és Kenyában telepített 3 db 10 tonnás elektromos kemencét. Két évig volt ott, betanította az embereket. Később Dél-Amerikában is telepített kemencéket. Most jelen pillanatban – úgy tudom – Olaszországban van a lányánál. Nyáron szoktunk találkozni néha.

 

Ez egy csapolás utáni kép. Amikor már lecsapolt, felhúzta a csapoló csövet, itt, s innen folyik még ki, a csapoló nyílásból, a bent maradt salak és akármi.

Ez egy olyan kanál, amit tulajdonképpen a csapolónyílást tömítésére használnak. Magnezittel tömítik, ezzel a lapáttal tolja be oda a lukba, ezzel zárja le a lukat, hogy ne folyjon ki az acél. Közben ott elől mást csinálnak. Ügyesen kell csinálni: ha nagyon megdöngöli, az a baj, ha nem eléggé, akkor az a baj. Amikor azt mondja a főolvasztár: na most csapolunk, akkor elkezdi bontani, bontja, még mindig bontja, közben esik le a karbon, kiszaladunk az időből, s ekkor már csak oxigénnel kell kiégetni.

Ez is egy csapolás, ott látszik a salaktál, ami öntöttvasból készült. Az ötvöző anyagot, a mangánt, meg a sziliciumot innen szokták berakni. Korábban, mikor megítélik, hogy mennyi kell, a főolvasztár logarléccel kiszámolta, hogy még ennyi-meg-annyi kell, akkor az előre kiadagolt mennyiséget forigálják, és akkor bedobálják ezek az emberek, s utána csapolnak rá.

Na most, dezoxidálni is kell az acélt, ezért ezen kívül még aluminiummal is szokták. Az aluminium, mikor bedobja az ember, olyan erősen, vakítóan ég el benne. Sajnos egy része anélkül ég el, hogy dezoxidálná az acélt, mert könnyebb nála: forgolódik, rettentő nagy hővel kiég, vakító fénnyel. Ott látszik a csapolónyílás, s egy csatornán jön végig az acél.

Az acél először kifolyik, s felette megjelenik a salak is. A felesleges salak az üst nyílásán keresztül, felül, kifolyik a salaktálba.

Nagyon fontos, hogy minden anyag, ami az acéllal érintkezésbe kerül, annak száraznak kell lennie, feltétlenül. Itt éppen a kijavított és maszával kikent részt kiégetik, hogy teljesen kiszáradjon. (Az öntőüstnél is az van: a kifalazás után napokon keresztül szárítják.) A víz hidrogént is tartalmaz, s ha ez belekerül, nagyon káros – aztán sokat kinlódik az ember, hogy a hidrogént eltávolítsa belőle. Másrészt robbanásveszélyes is! A salaktálba sem lehet víz – ez nagyon fontos.

Itt látszik egy trepni, - ez tulajdonképpen üres és alatta van a salaktál. Ez azért van itt rajta, hogy az illető ne essen be a lukba.

Ez már volt, itt éppen próbát vesz valaki.

Itt látjuk az öntőüstöt kifalazva. Ez még nincs kiszárítva, még nem lehet belé acélt tenni. Lehet, hogy éppen a dugót cserélik.

Ez egy kép a kohászokról. Ő első segéd volt, azt hiszem a második kemencénél.

 

Itt szintén egy berakás van, amikor a kemencét berakják. Itt van az aluminium, elég sok, ilyen sokat nemigen szabad használni.

Itt vannak azok a helyek, ahol a mangánt, a sziliciumot, meg az egyebeket tárolták.

 

Amit említettem, hogy egymás mellett volt két pálya, a feladólift előtt: nem egy 500 milliméteres vágány volt, hanem kettő, párhuzamosan. A másik vágány mellette azért volt, hogy a hozaganyagok, azaz azok az anyagok, amik még kellettek esetleg, azonnal használhatóak legyenek. Nem kellett besorolásra várni, onnan azonnal be tudott kanyarodni, fel tudták hozni a kocsit és be tudták adni az anyagot.

Egyébként is gond, hogy négy kemence volt, s ha azok közül kettőnek összecsúszott az etetése, akkor kettőt egyszerre kellett adagolni. Ilyenkor is jól jött a dupla vágány.

Ő itt Bátyi Miklós, főolvasztár.

Itt a kemenceüst falazás történik. Itt vannak az üstök és falaznak. Itt a beöntőkövek, ide vannak készítve.

(Meg kellett várni, még a kemence kihül, aztán kiverték a sérült részeket, amelyek később a golyós malomba kerültek, s aztán utána újra fel lehetett használni tűzálló anyagként, javítóanyagként. Amikor elbontották a kemencét – ez nem ment végtelenségig.

1932-ben történt az, hogy Európában először magnezittéglából csnáltak boltozatot, mert hamar tönkrement a szilikabélés a kemence fölső részén. Így a kemence élettartama négyszeresére nőtt! Ezt először Magyarországon csinálták!)

A javításnál kiszedett kövek forróak voltak, siettek a bontással. A regenerátorkamra tégláit is ki kellett szedni, ki kellett hűteni. Amikor visszarakták, még akkor is baromi nagy hőségben dolgoztak. Csak akkor mehettek oda, mikor már kibírták a hőséget. A kemencejavítás nem éppen egy álommunka volt. A kemence akár több hétig is állt, mire üzembe tudták állítani.

Ez is egy berakás, ha jól látom, éppen nyersvasat adagolnak.

Itt még látszik a kötél is.Csörlővel mozgatták a kocsikat. A kocsirendező a kötél végén lévő kampóval előre ment, rákanyarította a csigabábúra, visszahúzta a kötelet a kocsihoz, ráakasztotta. Aztán a csörlővel elhúzták egészen idáig a kocsit. A csörlőt ugyanis nem tudták a kemence elé tenni. Egy darabig ment simán csörlővel is a húzás, aztán már a bábú segítségét is igénybe kellett venni. Aztán leakasztotta, a csörlőt visszahúzta, aztán visszaszaladt a végére.

Itt látszik a kemence csapolónyílása. Valószínű, hogy a túl sok salakból akar kiönteni, de nem látszik miért. Itt látható, hogyha kell, az üstöt meg lehet dönteni.

 

Ez szintén egy normál csapolás, semmi különös nincs benne.

 

Itt egy öntés látható. A kokillába öntenek, megszokott módon, semmi hiba nem látszik.

Itt vannak a kokilláknak a sapkái. Ezek is belülről ki vannak bélelve. Amikor az acél felmegy a kokillasapkába, az megakadályozza, hogy lehűljön, zsugorodjon. Így nem lesz belül lukas, nem kerül bele oxigén, nem heged össze. Hogy ne legyen nagy szívódási üreg, a lehűléstől meg kellett védeni. Ezért a kokillasapka ki van bélelve és aluminiumoxiddal kikenve. Így a szívódási üreg minimális lesz, s az alatta lévő rész teljesen jó öntecs lesz.

Kétféle acél készül: csillapított és csillapítatlan.

A csillapítottnál kellett mindig lekötni az oxigént különböző adalékanyagokkal, de a legjobb erre az aluminium volt, mert igen erős az affinitása az oxigénhez.

A csillapítatlan acélnál nem kellett dezoxidálni. Ezáltalában jól húzható anyag volt, itt a szennyező anyagokra kellett vigyázni. Nagyon nehéz volt csinálni, mert nagyon magasra kellett fűteni, csak nagyon magas hőmérsékleten lehetett csapolni, mert igen kicsi volt a karbonja. Amikor a főolvasztár úgy érezte, hogy már jó, (minden adag akkor van kész, ha az öntése is rendben van), leszaladt és a kokillába behajolva nézte, rendesen forr-e? (A kokilla falánál pezsegnie kellett az acélnak.) Ha bugyborékolt, jól pezsgett, akkor valószínűleg nem lett vele probléma. Ha csak gyengén, akkor az már hólyagos lett, s nem lett belőle jó acél.

 

Ez egy elektrokemence. Itt a csapolónyílása. Itt meg adagolják, itt a mész, meg egyebek. Az elektrokemencénél is kell a fővés, ezért sokszor kell adagolni vasércet is. Itt van az a három darab grafitból készült szén, mely tulajdonképpen, mint a villám... ott látszik a mellette kijövő tűz. Ha rákapcsolják az áramra és kezdi beolvasztani, csattog mint a villám, hiszen villámként süt keresztül, nagy átütések vannak az áram miatt. Aztán az áram a vasban záródik.

 

Itt van, amiről beszéltem. Ezek, jönnek így föl és ráteszik a kokillát és ezeken a csöveken át jut be a kokillába az acél. Lehet látni, hogy szépen egyezik a felszíne a téglának az öntőlappal. Ott meg éppen a dugót illesztik be az üstbe.

Ezen a képen egy másik probléma látszik. Ha a dugó nem zár rendesen, akkor az acél elkezd folyni, és locsolja a területet. Ez éppen átáll egyik lapról a másikra, s közben összecsurgatja a területet, s ezért látszik ez a szikrázás itt.

 

Itt már világosan látszik a folyás! Az említett téglák közül, vagy rossz szigetelés, vagy repedés miatt föltör az acél. Ezt a pillanatot mutatja: gyorsan odaállnak és lapátolják be a revét (forgácsot is szoktak, ez jó nehéz és lehűti az acélt, s megállítja.) Oda van készítve, direkt ilyen folyások esetére, hogy azonnal fölülről belelapátolják. Ez itt a lapáttal éppen bedob valahonnan ilyen anyagot. Ezzel általában mindig sikerül megállítani, lehűti és nem tud tovább folyni. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy itt általában nagy forróság van! A levegő is nagyon forró. Csak rövid ideig tartózkodnak ott, mindig cserélik egymást.

 

Amikor már szilárd az öntecs (de még forró!), éppen még meggypiros lehet, gyorsan kell cselekedni! A darus odaáll föléje a daruval, akkor kétoldalról odarohannak, villámgyorsan beakaszták a kampókat, s rögtön emeli a darus, ők pedig gyorsan eltávolodnak onnan. Ott is nagy a forróság és az embereknek is a forró levegőt kell beszívnia. Ez nem egy kellemes dolog, …

 

Itt egy kissé félreöntenek, nem találta el jól a lukat, a szélére is folyt, ezért a nagy szikrázás. Amikor én ezt csináltam, általában az embernek fatalpú bakancsa volt, benne a nylonzoknim gyönyörű lukacsos volt... Tudtam, hogyha a nylon megég az emberen, az nagyon veszélyes, ennek ellenére hordtam, de soha nem volt baj belőle, csak egyszerűen kilukadt, a nagyon apró, kifröccsent és lehült cseppektől.

Olyan meleg volt az üzemben, hogy a köpenyemet úgy átitatta az izzadtságból visszamaradt só, hogy mikor levetettem, le lehetett állítani a földre, s megáltt ott mereven, magától. Mások kimosták, én nem, páncélként hordtam.

 

Közbevetve, a martinacél történetéről, röviden el kell mondanom:

1800-ban 800 ezer tonna acélt gyártottak az egész világon.

1900-ban 45 millió tonnát.

1938-ban 104 millió tonnát gyártottak.

Jelenleg 1600 millió tonna acélt gyártanak a világon, ennek nagyobb részét Kína.

Ha megfontoljuk azt, hogy 1 kg nyersacélhoz 1 kg koksz kell, s ha ennek a karbonját átszámítjuk széndioxidra, akkor az eredmény 6400 millió tonna széndioxid. Gondoljuk végig, ez mekkora légszennyezés és a természetben milyen károkat okoz.

Az ipari forradalom előtt a levegőben 200 tpm széndioxid volt (azaz 1 millió molekulából 200 volt a széndioxid). Az 1970-es években már 300, s azóta is növekszik, hatása a Földre ismert.

 

Eredetileg két 10 tonnás kemencét telepítettek Csepelen, amelyeket a cseh Vytkovicei Művekből hoztak. Ez a két kemence a világháborúban kevésnek bizonyult. Először a két tíztonnás kemencét kibővítették 15 tonnásra, majd további hármat építettek: két 30 tonnásat és egy 28 tonnásat is. Így lett összesen öt kemence a kemencesoron.

A több kemencéhez több gáz is kellett, csináltak egy gázgenerátort. Ezt mi még láttuk, emlékszem a tetejére felraktak egy gépágyút valamikor 1943-ban, két-három hét múlva leszedték, mert veszélyes volt a tüzéreknek, jobban, mint a repülőkre. Aztán fényszórókkal pásztázták az eget

 

A csepeli martinmű 1951-ig három kemencével működött. Ekkor megépítették a negyedik kemencét, északi irányban megtoldották az öntőcsarnokot, meg a pódiumot is. Ez a kemence már 40 tonnás lett. A fejlesztés folyamatosan zajlott egészen a hetvenes évek végéig. A KGMTI tervei alapján mind a négy kemence 50 tonnás lett.

1932-ben olajjal tüzeltek a regenerátort elhagyták. 1965-ben a kemencék fűtését fele arányban gázzal és fele arányban olajjal oldották meg. A gázzal való tüzelés nem volt jó, mert a gáz csak konvektíven adta át a hőt. Az olajtüzelés pedig úgy világított, az sugárzó hőt adott, ha benéztem a kemencébe, vakította a szemet. Amikor javítottak, csak gázzal mentek. Amikor emelni akarták a hőmérsékletet, emelték az olajarányt. Az olajnál pedig fontos volt, hogy az ne legyen kénes, mert akkor bevitte a salakba a ként, és az visszament.

 

Baleset, sajnos volt elég. Több kisebb, s aztán volt egy halálos végű is.

 

Akkor éppen az elektroban dolgoztam. Előtte való nap beszéltem egy fiatalemberrel – Szlávik Jánosnak hívták -. Délutános műszakba voltam, s egyszer csak rohan hozzám az első olvasztár a kettes kemencétől, hogy a Szlávik beugrott az üstbe.

Volt egy háromtonnás, másfél-két méteres átmérőjű üst. A csapolás végén az a gödörben van, s oldalról bele lehet lépni: az üst és az oldalfal között, a talajszint között csak ennyi van. Mintegy 20-30 másodpercre rá mentem oda, s még láttam – nem akarom elmondani pontosan, borzasztó látvány volt. Még a műszak végén is látszott, a vasnak nagy a fajsúlya, ő nem süllyedt bele, a tetején volt. A kiálló könyökén kisülő zsírt lehetett látni. Az egész martin-elektro csarnok tele lett ezzel a füsttel.

Ott volt a probléma, hogy el kellett döntenem, mit csináljak, mire adjak utasítást?

Sajnáltam az adagot – egy ilyen üstnyi acél komoly értéket képviselt, s nagy veszteség volt, hogy nem lett leöntve.

Így, kellően mérlegelve a helyzetet, helyesen cselekedtem: rögtön áthárítottam a felelősséget a diszpécserre. Ő szólt a rendőrségnek, minden le lett állítva. Aztán, ahogy később hallottam, ezt az üstöt a beledermedt acéllal együtt kivitték, s valahol kint tárolták a Duna-parton.

 

Egy másik komoly baleset, amely talán még jobban megrázott. Két kemence közé befeküdt egy ember, munkaruhában, s elaludt – lehet, hogy egy kicsit piás volt. Miközben kiöntötték a salakot, a salakról ráfröccsent a ruhájára, s tovább égett rajta... Szaladtak hozzám, hogy valaki ég. Lerohantam, s láttam, hogy lángol a ruhája. Még ilyennel nem találkoztam. Segíteni akartam, megfogtam a karját (kesztyű volt rajtam), hogy felhúzzam onnan, s akkor bőrrel együtt jött le minden a csontjáról... Nagy felületen égett meg, tudni lehetett, hogy bele fog halni.

 

Volt olyan is, hogy csapolásnál a fröccsenő acél valakit megégetett. Az illető nem tudta, milyen veszélyes az égés – én szerencsére akkor már tapasztalt, tájékozott voltam – azonnal elkaptam az illetőt és benyomtam a hűtővízbe. Azt hittük megmenekült, de még három hónap múlva is betegállományban volt, ennyire veszélyes az égés.

Kisebb baleset velem is megesett.

Köszönöm a figyelmet!

 

Mindnyájunk nevében megköszönöm Csiby András előadását. - vette át a szót dr. Bolla Dezső. - Elismerésre méltó, hogy a mai napig él benne ez a munkafolyamat, s a képek láttán előtörnek az információk. Jelenidőben beszélt zömmel, mintha most történne a dolog. Az elbeszélés éreztette, hogy akkoriban milyen közösség dolgozott a martin üzemben, amely az egyik elitje volt a gyárnak, s a termelés szempontjából az egyik legfontosabb része. Ez volt a legveszélyesebb, embert próbáló munka. A kohászok kemény emberek voltak. Ebben a hőségben dolgozni, ilyen veszélyes körülmények között, nem túl jóltápláltan, mert az ott doolgozók a szegényebb rétegből kerültek ki, sokszor vidéken laktak. Nem voltak elhízva...

Igen, az 1945 után készült filmekben nagyon sok a sovány ember. Ha ma nyomor-témájú filmet akarnak csinálni, nem találnak hozzá sovány embert. Persze a martinász fogyott a nagy melegtől is, a folyadékveszteség óriási volt. Derékig meztelenül álltak a kemence mellett – a munkaruha-ellátás sem voltr tökéletes, még '45 után sem.

A másik, hogy Csepelen száz kocsma volt. Akkor még hetente fizettek, s péntekenként a gyárkapunál sorban álltak a munkásasszonyok, férjüket (és vele együtt a heti fizetést) várva. A kiszomjazott embernek könnyen, gyorsan csúsznak le a fröccsök, sörök, s a fizetésből nem sok maradt.

A magyar gazdaság, a magyar haza szempontjából rendkívül fontos volt ez az iparág, melyet az első világháború hívott életre. Kellett az ágyúlövedékekhez az acél, melynek előállítása szigorú előírások alapján történt. Tessék elképzelni, a 30,5-ös lövedék majdnem ember-nagyságú volt, selőírás volt, hogya 10 cm vastag vaslemezből készült hajóoldalt üsse át! Úgy, hogy csak a belső hajótérben robbanjon fel. Egy ilyen lövedék 10 ezer Korona volt! Akkoriban egy családi ház árát képviselte.

Később, mikor Trianon miatt elcsatolták a legfontosabb bányavidékeinket és ipari központjainkat, Resicát, Vajdahunyadot és a többieket, akkor Csepel jelentősége tovább fokozódott, mert kevés volt a hazai acélgyár.

Úgyhogy volt munka és volt munkalehetőség, viszont eléggé szennyezte a környezetet, bár mint látható, vannak, akik egészségesen megéltek magas kort.

A szocializmus éveiben Diósgyőr, Borsodnádasd, Dunaújváros, Csepel 2 millió tonna acélt gyártott. Ez volt a csúcs, a legtöbb. A legjobban szennyezett városok is azok voltak, ahol acélipar volt. Ózd, Diósgyőr, Csepel is közéjük tartozott...

Magam is leírtam 1976-ban: most már ideje bezárni a martint. Minden évben úgy volt, hogy majd a következő 5 éves tervben megszűnik a martin-acélgyártás.

A martin-acélgyártást Csepelen csak a rendszerváltás szüntette meg. Vele együtt szűnt meg a kohászat is csepeli gyárban, ma már ez egyáltalán nem jellemző ipari tevékenység (bár kisebb üzemek még működnek), a kereskedelem, a raktározás, logisztika inkább.

 

Hogy milyen kiemelkedő szereppel bírtak a mesterek, az az előadásból is kitűnt. Tiszteletünk a mestereknek!

Azt szeretném elmondani, hogy még Weiss Manfréd idejében egy kitűnő mérnököt hoztak ide igazgatónak az Acélműbe, a neve Mars volt. A csepeliek csak Marx-nak nevezték. Az a villa épült számára, amely a HÉV-végállomással szemben, a Posztógyár utca sarkán még ma is áll, a legszebb csepeli villa (korábban óvoda működött benne), melyet az előző önkormányzat adott el fillérekért, pedig az egyesületünk kapta volna...

Az igazgató urat semmire nem tudták használni, bár elméletileg kitűnő szakember volt, az üzemet azonban a Vitkovicéból és máshonnan ideszármazott mesterek irányították.

 

Köszönjök az előadást!

 

Bárány Tibor - 21. kerületi Hírhatár Online

Az előadás illusztrációit szerkesztette: Széchenyi Péter

Fotók: internet, MTI Fotó Archívum, Bárány Tibor