200 éve született Görgei Artúr

Dr. Bolla Dezső bevezetőben elmondta, hogy Görgei Artúrt azért vette az egyesület napirendre, mert életútjában van, sőt vannak csepeli vonatkozások – mint ahogy általában a magyar történelem nagy alakjainak életútjában legtöbbször van csepeli vonatkozás. A nagy személyiség mindig hatással van az egész országra, minden településre. Így Görgei életműve akkor is hat ránk, ha egyáltalán nem fordult volna meg a Csepel-szigeten. 

Görgey Artúr 200 éve (1818. január 30-án) született, s immár 102 éve nem él (1916. május 21-én hunyt el). Tehát 98 évet élt, s nagyon hosszú, rendkívül gazdag élete volt, amely hasonló volt az emigrációban élők és háttérbe szorítottak életéhez: voltak szomorú évtizedei is.

A szepességi Toporc faluban született. A Szepesség a Tátrától keletre, a történelmi Magyarország északi határának környékén van. A Szepes-Maguri hegység alatti területen, viszonylag sík vidéken van ez a falu, Toporc. Rendkívül komor táj ez, festői szépségű a környezet, odalátszanak a Tátrának az év nagyobb részében havas ormai. De az időjárás eléggé mostoha, és az életviszonyok sem könnyűek.

A település Podolin mellett van, attól négy kilométerre légvonalban, egyébként 6-7 kilométerre. Toporc egy kis tót falu volt, ahol Görgey Artúr született és felnőtt. Ezen a képen a századforduló idejéből láthatunk felvételeket a faluról. A kis szlovák házak, melyekből egyre kevesebb van, itt még láthatóak. Aki régebben járt a Felvidéken még bőven láthatott belőlük, most már megfogyatkoztak, mert, ahogy gazdagodtak lebontották azokat és átépítették.

Ebben a faluban a vegyes lakosság nagyobb része már akkor is szlovák volt, de amikor Görgey született, ezt a nemzetiséget még tótnak nevezték. Szlovákról az 1840-es évek óta beszélünk. A falunak két temploma van, katolikus és evangélikus (a szászokra és a szlovákokra is jellemző az evangélikus vallás). A faluban a magyarok aránya is számottevő volt, ezt tanúsítja a katolikus templom.

A kastély részletét is meg tudjuk mutatni, illetve annak romos változatát. Én a 80-as években már ezt a romos változatát láttam, arra jártamban. Addigra udvara egy tsz-udvar volt, ahol – hasonlóan a magyarországi viszonyokhoz – a szabad ég alatt rohadtak a kombájnok és a traktorok, melyeket évente 1-2 hétig használtak, de tető nem került föléjük. Én láttam a traktorokat, s itt történt velem az egyik atrocitás (amelyből kevés részem volt Szlovákiában): rám kiabáltak, hogy mit bámulok!? Nem fenyegettek, de kellemetlen arccal nézték, mit keresek ott…

Ennek a kastélynak az árnyékában nőtt föl Görgey Artúr, mert édesapja egy polgári származású hölgyet vette le feleségül.

A Görgey család a XII. század óta élt a történelmi Magyarországon (érdekes módon egy ideig ez a terület Lengyelországhoz tartozott, mert elzálogosították – ezt csak úgy közbevetőleg mondom). Az egymást követő generációk magas rangokat töltöttek be, katonailag is és egyéb területeken is. Nagyapja egy csatában esett el a nyugat-európai harcokban, s ennek hatására kerülhetett katonai iskolába is.

Édesapja nem volt túl tehetséges, házassága nem volt szerencsés: egy polgárlányt vett el, s ezért Artúr nagyanyja (aki rendkívül rátarti volt), nem fogadta el menyét. Ezért a Görgey család nem lakhatott a kastélyban: kénytelenek voltak egy külön épületet emelni a kastély parkjában. Így Görgey Artúr is szegény sorban nőtt föl. Neveltetése eléggé spártai volt. Édesanyja nagyon szigorúan fogta: azt írják róla, hogy nem hagyta, hogy Artúr zoknit hordjon ezen a hűvös vidéken, ahol nyáron is alig van meleg. Sőt sálat sem engedett felvenni a gyerekeknek, pedig a Szepességben elég zord az időjárás. Ebbe a keménységbe édesanyja elég korán belehalt. A kollégiumban tanuló Görgeynek - félbe szakítva tanulmányait - haza kellett mennie és két évig ápolta beteg édesanyját.

Édesanyja halála után visszakerült a késmárki evangélikus kollégiumba, majd a katonai pályát választotta (édesapja levélben kérdezte tőle, akar-e katona lenni, s ő elvállalta a katonai pályát). Így – a harcokban elesett nagyapa jogán – került a katonai kiképzés alá, a kremski Wasa gyalogezredhez. Innen a tullni középiskolába került, ahol az utászkari képzésben vett részt. Majd (1936-ban) visszakerülve kremski Wasa gyalogezredhez, ahol megkezdte a katonai szolgálatot. Egy év múlva léptették elő hadnaggyá.

Az ezt követő 5 évben, Bécsben, a Magyar Királyi Testőrségben folytatta tanulmányait, ahol vezérkari tiszti képzésen vett részt. Ennek köszönhetően Bécsben teljesített szolgálatot, s bekerült egy rangos társaságba (nagyon sok magas rangú családból származó fiatallal tanult, szolgált együtt). A testőrség tagjaként a kultúrával, művészetekkel is megismerkedett, s találkozott a reformkori szellemiséggel is. Ennek hatására kezdett el tanulni magyarul, mert jobbára a család csak a német nyelvet beszélte, vagy a tót nyelvet használta. Lelkesen tanult magyarul.

1842-ben - vágyának megfelelően -, Salzburg környékén, a jászsági kiegészítésű huszárezredhez került. Egy évvel később Prágába helyezték át, ahol találkozott a szabad elvekkel, s egyre inkább hatása alá került. 1845-ben – honvágyra hivatkozva – kilépett a katonai szolgálatból.

Anyagi helyzete nagyon gyenge volt. Ahhoz, hogy meg tudjon élni, el kellett adnia huszáruniformisát, sőt a lovát is. Édesapja halála után csekély örökséghez jutott, amely szerény megélhetést biztosított számára: Prágában tanult kémiát.

Zseniális agya volt, minden iskoláját kitűnőre végezte, mégis, mindig elégedetlen volt eredményeivel, a körülményeivel: mindenhol, mindent bírált. Tisztelettudó volt, kulturált módon, de rangra és tisztre való tekintet nélkül mondta el mindig véleményét. Mindenkit bátran bírált. A hadseregben nagyon bántotta, hogy nem léptették elő idejében.

Radtenbacher professzortól tanulta a szerves kémiát, s közel került tanára családjához is. Volt egy reménye: szeretett volna benősülni a professzor családjába, de végül is nem tudta elvenni feleségül a magasabb kvalitású Radtenbacher rokon kisasszonyt, mérgében elvette annak társalkodónőjét! Adélnak hívták a hölgyet, akivel általam nem ismert módon azt hiszem nem élte le az egész életét, mert 1895-ös végrendeletében őrá sem hagyott semmit, sőt érdekes módon a gyerekeire sem hagyott. Felesége 1900-ban halt meg, és Toporcon temették el, mint egy fényképfelvételből számomra kiderült.

Görgey vegyészként tehetséges volt, különösen a szerves kémia érdekelte: a kakaóvaj-olaj írt olyan tanulmányt, amelyet – mikor már végzett a szabadságharccal és Klagenfurtban büntetését töltötte emigrációban – egy tudományos kiadvány megjelentetett, s még pénzt is kapott érte.

Szeretett volna Lembergben elhelyezkedni (akkor az a Monarchiához tartozott – ma Lvovként ismerjük, de már nem a Szovjetúnióhoz, hanem Ukrajnához tartozik közigazgatásilag), de nem sikerült neki. Akkor fogta magát és hazajött. Toporcon gazdálkodni akart, de nem talált benne nagy örömet, így inkább berendezett magának egy kémiai labort, s akkor írta ezt a cikkét, melyet az előbb említettem.

Közben a magyar forradalom Pesten lejátszódik. A pesti forradalom hatása nemcsak a történelmi magyar földön vált ki reakciót, hanem megindítja a térség nemzetiségeiben is az önállósodási törekvéseket. Sorra lázadnak fel, s a magyar forradaloméhoz hasonló szellemiségben foglalják pontokba követeléseiket.

Legdurvábban és legagresszívabban, de határokon belül a szerbek jelentkeznek: érdekes módon a követeléseik megegyeznek azzal, amelyet jóval később, a trianoni békeszerződéssel el tudtak érni…  Bácskát és Baranyát követelik a szerbek.

A horvátok még tovább mennek, az ő önállóságuknak van a legnagyobb esélye, mert Horvátország a Magyar Királyságon belül is külön közigazgatással és külön parlamenttel rendelkezett. A horvátok egyszerűen kimondják függetlenségüket Jellasics vezetésével, s közzéteszik elszakadási követelésüket. Jellasics szervezkedni kezd. A többi nemzetiségtől abban különböznek, hogy sem a szerbek, sem az északi szlávok (a pánszlávizmus hatása alatt szerveződve), sem pedig a románok nem akarnak betörni a történelmi Magyarország területére, a magyarlakta területekre – csak Jellasics szervez ellenünk hadsereget, melyet a bécsi udvar erősen támogat minden oldalról, amely a szabadságharc idején nyilvánvalóvá válik.

Magyarországnak hadsereget kell teremtenie. Azokra a katonákra számíthat, akik nemzeti érzésűek. Ám minden akkori és már leszerelt katona a császári hadseregben kapta a kiképzését, s a tisztek a császári hadsereg tisztjei voltak. Megkezdődik a hadsereg szervezése. Kossuth hihetetlen érdeme volt, hogy toborzókörútra indul – itt a képen leghíresebb, ceglédi beszédét örökítették meg – és az Alföldön szervezi a népfelkelést, amely önmagában nem oldja meg a katonai kérdést. Görgey később leírta, hogy ha Kossuth nem szervezte volna a népfelkelést, akkor neki nem lett volna miért és kivel harcolnia.

Mindezzel együtt Görgey a népfelkelőket nem tartotta jó katonának (és ebben volt is némi igazsága).

Ez időben történt neve írásának megváltoztatása is, Görgey István hatására: a nemesi Görgey helyett ezen túl a plebejus Görgei alakot használta, öccsével ellentétben élete végéig.

Görgei Artúr május 28-án hagyja el Toporcot és belép a hadseregbe – honvédnek. Először Győrben jelentkezik, ahol egyből felfigyelnek rá és feladattal bízzák meg. (Írásban keres és talál kapcsolatot a vezetőkkel, Kossuthnak is írt levelet.) Századosi rangban lőszerbeszerzési feladatot kap, el kellett volna utaznia a Közel-Keletre, de ez az utazás nem valósult meg. Aztán lőszergyártás megszervezését bízzák rá. A forradalmi helyzet révén állandóan újabb feladatok jelentkeznek, s kapkodják az embereket. Gyújtókupakot és puskaport kellett volna gyártatnia, de ere sem kerül sor, máshogy oldja meg.

Ekkor kinevezik a Mozgó Nemzetőrség egyik parancsnokának, őrnagyi rangban.

A magyar hadsereg két részből állt össze. A Nemzetőrségből, amelyet először hirdettek meg, már márciusban. Az önkéntes Nemzetőrségnek kettős feladata volt: rendfenntartó (rendőrségi) és honvédelmi. Saját soraikból választották ki tisztikarukat, melyben nem volt feltétel a katonai képzettség, de a lelkesedés annál inkább. Így általában az értelmiségiekből lettek a tisztek. Ez a Nemzetőrség (lévén, hogy katonai kiképzésben nem részesültek) nem rendelkezett katonai fegyelemmel, s a csaták idején felmondta szolgálatot, nem sokat ért, mert az első ágyúlövésre menekülésbe kezdtek. A velük szemben felvonuló horvát seregek jelentős része pedig kiképzett katona volt, katonai rendben, katonai vezetéssel.

Ezért létre kellett hozni a magyar hadsereg másik összetevőjét, a Honvédséget. Eleinte ez is önkéntes alapon szerveződött, de miután nem volt túl nagy a lelkesedés (valójában akkoriban csak a népesség töredéke vett részt az eseményekben: hozzávetőlegesen 200-250 ezer ember vett részt a szabadságharcban), s nem jelentkeztek elegen a Honvédségbe.

Amikor Görgeire bízták a magyar területen négy egységre osztott Mozgó Nemzetőrség egyik részét, több ezer ember érkezésére számított, de a valóságban alig száz embere volt. Nehezen növekedett létszám, s ez így volt a Honvédségnél is, ahol ezért később bevezették a sorozást (de a gazdagok kihúzták magukat, s lefizették a szegényeket, hogy menjenek helyettük katonának), a verbuválás, a verbunk is akkor lett igazán divat.

Görgei a szolnoki, 4. számú Mozgó Nemzetőrség parancsnoka lett. Szeptemberben megindult Jellasics délről, s várható volt, hogy a Dunán átlépve, végigvonul a Duna-völgyében és beveszi Pest-Budát. Görgei azt a megbízatást kapta, hogy Szolnokról jöjjön át a Csepel-szigetre, oldja meg a Csepel-sziget védelmét és a Duna-völgy védelmében is vegyen részt.

Ekkor jelent meg Görgei a Csepel-szigeten. Mikor megkapta megbízatását, rögtön levelet írt Batthyány Lajosnak, melyben a hatékony rendfenntartás érdekében rögtönítélő bíráskodási jogosultságot kért. Ezt a jogosultságot meg is kapta.

A rögtönítélő bíráskodásról tudjuk, hogy kétféle ítéletet hozott: felmentést, vagy kivégzést.

Közben a Balaton vonalát követve, Székesfehérvárt megszállta Jellasics, s elindult Buda felé. A Meszeg-hegyen sikerült őt megállítani. Jellasics udvarában megjelent egy magyar főúr, aki a kálózi nagy birtok tulajdonosa volt. A Sárvíz csatorna és a Malom csatorna melletti terület uradalmának volt tulajdonosa a rendkívül szerteágazó, gazdag Zichy család tagja, aki együttműködött Jellasiccsal, és levelet vitt a délről Jellasics seregeinek kiegészítésére és megsegítésére törekvő (Róth és Filippovics osztrák tábornokok által vezetett) horvát csapatokhoz.

Miután Görgei megvetette a lábát Csepel-szigeten, Szigetújfaluban rendezte be a parancsnokságát, s azonnal őrvonalat építtetett ki Soponya és a Csepel-sziget között. Ezen az őrvonalon akadt fenn Zichy gróf: megfogták a huszárok, akik megtalálták nála a papírokat, és vagy harmincöt darab plakátot is. (Érdekességként mondom, hogyan is működött a hírszolgálat a szabadságharc alatt. Állandóan plakátokat készítettek, ez volt a leghatékonyabb eszköz a híradásra.) Jellasics támogatására felszólító plakátok voltak ezek, melyeket megtaláltak nála. 29-én fogták el és először Abára vitték, majd 30-án hozták fel Abonyba, Lórévvel szembe. Zichy annyira közutálatnak örvendett, hogy már ott agyon akarták verni. Az előző napokban volt a budai népítélet is…

A lényeg az, hogy Görgei úgy vette át Zichyt a huszároktól, hogy ki kellett adnia a parancsot, hogy mindenki menjen arrébb, mert a tömeg már fenyegetően megindult Zichy felé, agyon akarták verni helyben. Azt mondta, mindenkit agyonlövet, aki hozzá nyúl Zichyhez, mert őt csak törvényesen lehet elítélni!

Utána áthozták az Árpád kor óta működő, híres lórévi kompon. Sehol máshol nem olvastam, csak a szigetújfalusi templom Historial Domusában: abban az áll, hogy itt volt a tárgyalás. Megkérdeztem a tisztelendő úrtól, hogy pontosan hol, s azt válaszolta, hogy ebben a szobában, ahol ülünk. Rédei Pali barátommal megdöbbentünk, hogy ezek között a falak között mondták ki a halálos ítéletet. (Egyébként a szigetújfalusi plébános, aki főállásban töltötte be tisztét, talán utolsóként, csepeli volt – de sajnos elfelejtettem a nevét. Akkor már nagyon idős volt.)

Szóval ide szállították Zichyt, s itt folyt le a tárgyalás, az osztrák katonai szabályzat szerint! A rögtönítélő bíróságnak öt tagja volt. Az elnöke maga Görgei volt, és volt egy vádló, aki jogi szakember is volt, végig működött a szabadságharc alatt. Kikérdezték Zichyt.

Rögtön kiderült, hogy az öccse, akit vele együtt fogtak el, Zichy Pál gróf egyáltalán nem bűnös az ügyben (semmilyen papírt nem találtak nála) – sőt kilépett a hadseregből, hogy ne kelljen harcolnia a magyar nép ellen. Később visszalépett a seregbe és végig a szabadságharc oldalán harcolt. Őt Pestre küldték és a pesti polgári bíróság felmentette.

Zichy Ödönt pedig akkor, ott halálra ítélték ebben az épületben, amely valaha a plébánia volt. A már alig lehet ráismerni az épületre, egyetlen jellegzetességét őrzi: a reformkorban az ereszek alját ívesen alakították ki. Csak ez emlékeztet a hajdani épületre, melyen ma már új műanyag ablakok találhatóak és nem hasonlít az eredetire. Amikor egy későbbi időpontban ismét kerestem a Historia Domust, mert le akartam másolni, akkor már nem volt ott plébánia. Jellemző az egyházra is, hogy a drága, gyönyörű könyvek ott voltak a szobában, de már egy állatorvos lakott a házban. A Historia Domusnak mi lett a sorsa? Nem tudom! A települést egyházilag Szigetszentmártonhoz csatolták. Ha arra jártok, érdemes bemenni a templomba, mert a legszebb szószék ott van a szigeten.

Tehát ebben az épületben hozták meg a halálos ítéletet, s még aznap este kivégezték Lóréven, a gáton. Már akkor megvolt a gát. A nagy szigeti gátépítés, Zsák Hugó, meg a többi csak később történt. De akkor volt már ott gát, s a gáton ma is áll egy templom, melyet ennek emlékére később állíttattak.

Ennek a Zichy ügynek nagy országos jelentősége és folytatása is volt. Görgei a halálos ítélet végrehajtása után elment Szigetújfaluba, ahol egy katonatiszt kereste, bizonyos Vásárhelyi nevű, aki arról számolt be, hogy ugyanezen a védővonalon elfogtak egy embert, aki elfogásakor eldobott egy papírt, melyen eldugott kincsekre utaló szöveg volt.

Ez a Vásárhelyi elment Kálózra, a Zichy kastélyba, ahol megtalálták Zichy két vasládáját, amelyeket állítólag nem bontott ki. A két ládát elhozta Szigetújfalura. Görgei megdicsérte Vásárhelyit (ám később kiderült róla, hogy egy gazember). A két vasláda aztán később felkerült Pestre…

Görgei Kálózra ment, mert hírül vette, hogy ott még lopott dolgok vannak. A gondnok átadott neki 11 darab aranygombot, amelyekben gyémánt volt, s elmondta, hogy a Vásárhelyi lopott-rabolt ott, puskákat és egyebeket. Görgei azonnal intézkedett, hogy fogják el, de addigra már meghalt valamelyik csatában.

Amikor Kossuth magához rendelte, neki adta át ezeket a gombokat Görgei. A vaskazetta pedig vándorol, Budáról Pestre, onnan Debrecenbe. Közben kinyitják-becsukják. Madarász, a baloldal legradikálisabb tagja, rendőrminiszter ezen bukik meg, mert nem tud elszámolni az aranyakkal, illetve zsebből teszi vissza a 11 db gyémántot. Szóval országos politikai vihar lett ebből a Zichy-ügyből…

Itt vannak a korabeli plakátok a kivégzésről. Ezzel Görgei nagy hírre tett szert, Szigetújfaluról átment a közeli Ercsibe (amelynek, tudjuk, híres cukorgyára volt valaha). Ott kapta meg az utasítást, menjen át Adonyba, s vigye csapatát a Duna-ág, a Duna-szakasz védelmében Perczel Mór (aki akkor már ezredes volt) egységével együtt, de önálló parancsnokság alatt.

Október 3-án ért Adonyba, s megismerkedett Perczellel (akiről már előzetesen rossz véleménnyel volt). Görgey rendkívül kritikus volt, joggal, mert a zsenik sokkal okosabbak és tehetségesebbek a maguk területén, mint mások. Nagyobb az átlátó-képességük, gyorsabban kapcsolnak. Döntéseik általában vagy nagyon jók, vagy borzasztóak. Görgei döntései nagyrészt kitűnőek voltak. Görgei kitűnő katona volt, bár igazi vezérkari és hadvezetési képzésben nem részesült, de a rá szabott feladatokat mindig zseniálisan megoldotta, talán legjobban a szabadságharc tábornokai közül.

Tehát Perczellel együtt kapják a feladatot, hogy ezt a térséget ellenőrizzék és zárják el az utat. Itt van Székesfehérvár, ez Tác (amely fontos római kori leletei miatt). Abban az időben nem létezett híradás: a plakátok mellett a levelezés biztosította még az együttműködést. A leveleket „nyargoncok” viszik, s ők viszik a híreket a támadások idején is. Addigra már akkora hadseregek küzdöttek egymással a szabadságharc ideje alatt is, hogy 30-40 ezer katona állt egy-egy oldalon. A frontszakasz és a támadási szakasz esetenként több kilométernyi, vagy több tíz kilométernyi hosszúságú, s a parancsnokok nem is látják át a teljes frontszakaszt. Azért foglalnak helyet valamilyen magaslaton, s, hogy a katonáik már messziről felismerjék őket, kirívó, gyönyörű öltözeteket viselnek (s ennek révén az ellenség is könnyen célba veheti őket a passzományos ködmönökről, csillogó kardokról, fényes csákókról).

Szóval a híradás csapnivalóan működött, s nem tudják, hogy szeptember 29-én, mikor már túl vagyunk az akasztáson, s Görgei már visszaért Adonyba, Jellasics serege már elvérzett. „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva” írta Petőfi. S valóban, Jellasics háromnapos fegyverszünetet kért, s elkezdett menekülni Bécs felé, kenyéradó gazdái felé. De nem tudja ezt Róth és Filippovics sem, és felküldik seregeiket, hogy megsegítsék Jellasicsot.

Itt indul el október 4-én Görgei. Most nem részletezem, melyik faluba, mikor érkezett meg. Mondja Perczelnek, (aki nem abszolút főnöke), hogy kövesse őt. Tácnál elér elbátortalanodott előcsapatokat, akkor visszavonul Seregélyesre (amelynek csepeli vonatkozása, hogy Kalamár József ott született – de a szobrát ott is eltávolították). Másnap ismét Tác elé érkezik, ahol találkozik Róth és Filippovics ezer emberével, akiknek 15 percet ad, hogy adják meg magukat. Azok nagyon készségesen, 10 perc alatt megadták magukat.

Nagyon feldühödött ekkor Görgei, mert Perczel, a nagyokos, nem ment utána. Ő pedig nem tudhatta, jön e még dél felől további 8-10 ezer horvát katona, köztük granicsárok is, akik „nagyon kedves, rendes úriemberek”, ott rabolnak, ahol tudnak!?

Tekintve, hogy Perczel nem ment utána, Görgei elindult embereivel dél felé, hogy majd valahol megtalálja Róth és Filippovics fő hadseregét. Dégen (ahol híres Festetics kastély áll) találkozott Perczellel, akinek tanácsolta merre menjen, mert tudta, hogy a hosszabb út jó minőségű. Perczel nem fogadta meg a tanácsot, s a rövidebb utat választotta, mert nagyokos volt, s be is süllyedt az ingoványos talajba, s megint késett.

Így Görgei megint előbb ért Ozorára, mint Perczel. Ozora környékén a nemzetőrök (egy Csapó nevű nemzetőr-parancsnoknak köszönhetően) felszedték a hidakat, s így a sok patak, csatorna, kanális között nem lehetett közlekedni a nehéz ágyúkkal a lápos-mocsaras vidéken, azaz kiszúrt az ellenséggel. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok nagyon magasan győznek. A fő érdem tulajdonképpen Görgeyé, de közben Perczel is odaér. Mikor visszafordulnak, akkor beszélik meg a dolgot. Görgey levelet ír a kormánynak és bepanaszolja Perczelt, de rögtön küld a levélből egy másolatot Perczelnek is, mert kínosan ügyelt arra, hogy korrekt legyen. Tehát megküldi szemrehányását írásban Perczelnek is. Perczel bevádolja Görgeyt azzal, hogy „beköpte” őt, hogy áruló. Azt mondta, bizonyítsa be állítását, vagy ha nem tudja, álljon ki vele verekedni! Görgey egy harmadik lehetőséget választott: állítsák hadbíróság elé, ítéljék el és lőjék fejbe. A tisztek meg azt mondták, ne lőjék fejbe. No, ezen múlott egy élet.

Itt az ozorai győzelem képét láthatják. A csataképek később születtek, s mind a képzelet tárgyai, bár jó pár kép megfelel a történelmi leírásnak.

Egy történet az érdekesség kedvéért. Mezőszentgyörgy körülbelül itt van. Görgey, amikor megy Ozora felé, találkozott Eötvös Károllyal (az Utazás a Balaton körül című könyv szerzőjével), a nagy politikus apjával, s a nemzetőr parasztjaival valahol Mezőszentgyörgy határán, azt mondja Görgey nyalka tisztjei között ennek a paraszti társaságnak, amelynek a vezetője egy nemes ember, Eötvös Károly édesapja: merre kell Ozorára menni?

Azt mondja erre Eötvös apja, aki ott született, ott van a birtoka: egyenesen a dűlön, aztán forduljon jobbra, majd balra…

Azt mondja erre Görgey: álljon meg az úr, én elmegyek arra, de ha nem jól mondta, visszajövök, és főbe lövetem! Vagy negyven évvel később, az öreg Görgeyt megkereste Eötvös Károly, s a kitűnő memóriájú Görgey emlékezett az esetre, s megerősítette, így történt.

Szóval visszatérnek, s akkor hívatják Görgeyt Pestre. Felkeltette az eset Kossuth figyelmét. A Honvédelmi Bizottmány nagyra értékeli – elsősorban Kossuth érdemét. Senki nem bízik senkiben! A forradalomnak ez is a természete. Főleg abban a szituációban, amikor császári-királyi katonák kezdenek el harcolni császári katonák ellen, talán ugyanannak az egységnek katonái kerülnek egymással szembe. Tehát borzasztóan bizalmatlan mindenki, mindenkivel szemben. Nem bíznak Mógában sem (aki egyébként román származású). Görgei egyébként szász származású, csak a XXII. század óta nem élik a szász kultúrát.

Göregeit előléptették ezredessé (és titkokban vezérőrnaggyá is – csak ezt nem közlik nyilvánosan).

Kossuth a lajtai hadsereghez küldi, mert nem teljesen bízik Mógában, aki megy Jellasics után. Ez a hadsereg egészen az országhatárig vonul, s vele együtt jön Görgei is, akit egy elővéd parancsnokságával bíztak meg.

A szabadságharc történetét illetően nagy vita van arról, hogy Schwechátnál tovább kellett volna menni, vagy nem? Újratámadni Schwechatnál – ez az egyik nagy vita (a másik a budai vita), mindkettő érinti Görgeit is.

Schwechatnál felvonulnak, átlépik Brucknál a Lajtát, tehát a magyar határon is átmennek, s mennek Jellasics után. 30-án – hosszú huzavona után, bizonytalanság közepette, rossz vezetéssel (Móga teljesen formán kívül van, miközben Kossuth is ott van a harctéren) – előrerendelik a magyar csapatot, majd visszarendelik. Végül, amikor arra várnak, hogy az osztrákok támadjanak, ők is támadnak: vereséget szenvednek, s a nemzetőrség rendkívül rosszul vizsgázik.

Kossuth is ott hagyja a csatateret, Móga pedig leesik a lováról és harcképtelenné válik (az nem menekülés közben volt, csak leesett a lováról, mert a ló az egy veszélyes üzem). Akkor visszavonulnak.

A visszavonulás folyamatában már nem Bruck felé jön Görgei, hanem Köpcsénynek (amely Pozsony előterében van), ahol főúri kastély van – ott veti meg a lábát.

Pozsonyban magához hívatja Kossuth, aki (nagy szellemisége ellenére idegileg eléggé gyenge, a vereséget nehezen viseli) belebetegszik a vereségbe. Görgei Kossuth betegágyához járul. (Ezen helyek többségén én mind megfordultam, még Zémann Pistával Pozsonyban is, a püspöki palotában, amelyik a főparancsnoksági székhelye volt Görgeinek, amely most, a szlovák korszakban a városi önkormányzat főépülete.)

Tépelődnek a schwechati vereségen, s törik a fejüket, hogy mit csináljanak? Újra támadjanak?

Kossuth azt mondja, hogy védjék az országot, s létesítsenek egy védelmi vonalat Nyugat-Magyarországon. Görgei viszont nem tartja elég erősnek ezt a hadsereget, ezt a fegyveres erőt és a visszavonulás mellett dönt. Ekkor kezdődik az igazi feszültség köztük!

Kossuth állandóan bombázza Görgeit ötletekkel, mert politikusként mindig valami győzelem hírének érkezésére vágyik. Egy kis siker kellene, verje meg már valahol az osztrákokat.

Görgei ebben az értelemben nem politizál, hanem inkább visszavonul.

A kormány akkor feladja Pestet. Görgei attól teszi függővé Pest-Buda védelmét, hogy az osztrákokat Perczel megveri.

Perczel viszont Mórnál beleszalad egy vereségbe. Jellasics elér egészen a Csepel sziget szomszédságába.

Görgei Budafokon rendezi be a parancsnokságát, s ezt adja föl, amikor kiderül a móri vereség. Elindul északra, Vácra. Itt teszi közzé váci felhívását, amely nagy vihart támaszt. Kijelenti azt, hogy a Honvédelmi Bizottmány utasításait nem fogadja el, hanem csakis a mindenkori honvédelmi miniszterét. (aztán ő pont ennek a Honvédelmi bizottmánynak a megbízásából lesz honvédelmi miniszter – tehát ellentmondásosak ezek az ügyek.)

Kossuth titokban örül a levelének, bizonyos szempontból vízválasztónak tekinti, de politikailag nem.

A kormány tehát Pest-Budáról Debrecenbe vonul vissza a szolnoki vasútvonalon keresztül. Görgei viszont észak felé tesz egy nagy kitérőt, s feltartja az észak felől betörni készülő osztrák haderőt. Ez az első északi, téli hadjárata. Rendkívül hideg tél van 1849. januárjában! Amit ez a sereg kiáll, s maga Görgei is, az nem hétköznapi: naponta legkevesebb 30 kilométert gyalogolnak, de van olyan nap, amikor hatvan kilométeres menetet teljesítenek (elképzelni sem tudom). Tíz nap alatt 300 kilométert tesznek meg. (Ma autóval sem egyszerű felmenni a kanyargós tátrai utakon – tessék elképzelni ezt gyalogosan, több száz szekérrel kísérve, az akkori útviszonyok között, hidakon át, hegyre fel, völgybe le.) Elérik a bányavárosokat, Selmecbányát, Körmöcbányát. Egy régi alagutat felújítottak, hogy át tudjanak kelni a hegyen.

A tisztikar szórakoztatására majdnem minden településen bálokat rendeznek, s a tisztek boldogan táncolnak. De ha éjjel az osztrákok támadnak, akkor a zenekar abbahagyja a muzsikálást, s a katonák kivonulnak.

Görgei rendkívül kemény kézzel rendet és fegyelmet tart.

Pethő Sándor, a Magyar Nemzet nagy alapítója, kimondottan Görgei-imádó, s a legjobb könyvet talán ő írta róla (Pethő Tibornak, a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, akit még ti is ismertetetek, annak a papája, akit egyébként a Weiss-Chorin család pénzelt). Szóval Pethő Sándor írja róla a következőt, hogy Selmecbányára érkezve a lemaradók megbotozása mellett dönt Görgei. Erre felszólal egy magyar baka, hogy ez a szabadságharc magyar hadserege, itt ne botozzanak! De az előírásokban benne van, átvették a császári-királyi hadsereg reguláját. Azt mondja tehát a baka, engem ne botozzanak, inkább lőjenek főbe! Semmi gond, mondja Görgei, felállítja az ezredet, jobbra át, indulás a kivégzésre – és kivégezteti!

Sorozatosan végeztetnek ki embereket – ilyen kegyetlen a háború.

Az északi hadjárat során végül elér Miskolcra és Tiszafüredre. Előtte van jó pár ütközet, melyet Dembinszki vezényel (akit Görgei – joggal – gyenge katonának tart). A kápolnai csatát Dembinszki ostobasága miatt vesztik el, amely nagy magyar veszteségekkel jár. Görgei addigra már sorra vette, mely tiszteket nem tart alkalmasnak a vezetésre: Dembinszki is köztük volt.

Tiszafüredre érve felvetődik benne, hogy Dembinszkit le kell váltani, s valaki mást kell helyére állítani. Összehívja a tiszti tanácsot, s javasolja, hogy váltsák le Dembinszkit (a lengyelt, aki idősebb ember, lehet olyan 55-60 éves). Le is váltják.

(Később Kossuth megkérdezte Görgeitől, mit csinált volna ő, ha a tisztjei ezt művelik vele? Agyonlövettem volna őket! – válaszolta Görgei.)

Utódjául Vetter Antal tábornokot nevezik ki, de ő belebetegedett, s így Görgei lett az ideiglenes fővezér.

Ez után indult meg a tavaszi hadjárat, amely tartott 1849. április 2-től 26-ig, s Hatvantól tulajdonképpen a Csallóköz fölötti vidékekig, Komárommal együtt, a legnagyobb sikere a magyar szabadságharcnak. Ez a tavaszi hadjárat járul hozzá ahhoz, hogy az osztrák főparancsnokot le is cserélik.

Ebben az isaszegi csata a legnagyobb és a legbonyolultabb, amelyben Görgeinek személyes szerepe van. Lássuk, milyen a vezér szerepe egy XIX. századi szabadságharcban?

A vezér dolgozza ki a támadás koncepcióját, tervét, ő adja ki az utasításokat, ő osztja el a tisztségeket a vezérlete alá tartozó csapatok között. Itt azonban nem ér véget a szerepe, éppen azért, mert nincs híradási lehetőség, kint kell lennie a csatatéren! A kor hadvezérei mind így tettek: magas dombokról irányítottak. Az igazi hadvezérek azonban bemennek a csatába is – a XIX. században ez még divat volt (később már nem).

Görgei – mint a szabadságharc élenjáró tábornoka – ott volt a csatatéren! Helyben irányított, s odament a frontszakaszra, ahol éppen visszavonulást kell megállítani, vagy támadást kierőszakolni. Görgei ezt könnyedén megtette, hiszen kitűnő lovas volt. Makkegészséges, kemény, a Szepességből megával hozott szívóssága birtokában van.

A gödöllői győzelem után találkozott Kossuth-tal, a gödöllői királyi kastélyban (még azon is gondolkodtak, hogy Görgeinek ajándékozzák a Grassalkovich-kastélyt a sikerek eredményképpen – a Kiegyezés után végül is Ferenc Józsefnek ajándékozták…). Összetegeződtek.

A hadjárat további részében még a Felvidéken tevékenykedett, s Nagysallónál ért el egy nagyon fényes győzelmet. Felszabadította Komáromot is.

Végeredményben maradt Buda, és maradt Henczi.

Itt most egy pillanatra megállunk és szemlélődünk egy kicsit a térkép felett. Ez a történelmi Magyarország területe. A szabadságharc fő színterein Görgei megfordult, de soha nem harcolt Erdélyben, s a Felvidéken is csak a tavaszi és nyári hadjárata idején (ez utóbbihoz még ne értünk el).

A harci események folyamatukban. Szerbiában, Szenttamás, római sáncok környékén voltak az első véres összeütközések. Ez a déli hadterület, amelyiken azért Perczel és Nagysándor értek el némi eredményt.

Jellasics Horvátországból indult, és a Balatonnál jött föl, aztán itt volt a pákozdi csata, Csepel-szigethez viszonylag közel. A következő győzelem az ozorai volt.

Aztán jött a lajtai hadművelet, egészen Bécs határáig: Schwechathoz Fischamend mellett kell elmenni, amely az első világháborúban a katonai repülés központja volt.

Onnan visszajön és az északi hadjáratot lebonyolítja, visszatér Nagysallóra, s aztán jön Buda ostromára, május 4-e és 21-e között folyik a budai ostrom.

Görgei keménysége és kérlelhetetlensége mellett remek tollú író volt. Emlékiratai érdekesek, színesek. Cinikus, mint ember, de van igazi humora.

Hentzinek, aki itt maradt Budán, körbezárva, hosszú levelet ír, melyben szerepét Don Quijotéhoz hasonlítja: reménytelen a helyzete, adja fel a várat. Még arra is hivatkozik, hogy magyar származása miatt is illene neki feladni, s NE MERJE a Lánchidat bántani, s Pestet, mert „akkor nem felelek családja életéért sem.”

Hentzi visszaválaszol Görgeinek: neki semmi köze nincs Magyarországhoz, svájci származású és lelkületében osztrák. Tehát nem érzi magyarnak magát, hanem osztráknak tekinti.

Budavár bevételét nem kezelte fontosnak Görgei – itt van a vár térképe -, a Svábhegyről irányította a csatát és ostromágyúkat sem hozatott. Itt kicsit felszínes volt Görgei: azt sem derítette ki, hogy Hentzi nagyon megerősítette a várfalakat, új várfalakat épített, készült az ostromra.

Az ostrom után jut el a magyar szabadságharc a csúcsára (addigra van nagyjából béke az alvidéken), s Windischgratzet felváltja Haynau, aki embernek sokkal aljasabb – bár egy kis kegyetlenségért, aljasságért Görgei sem ment a szomszédba. Ezt akkori mércével mondom, mert egy politikust és történelmi személyiséget nem a mai mércével kell mérni, hanem a korabeli mércével. Haynau pedig mindent felülmúl!

Megindul az ország lerohanása és a szabadságharc utolsó, záró időszaka. Az osztrák hadsereg nem győz és a nemzetiségeket sem tudják beindítani nagy tömegben ellenünk (ez alól csak a horvátok a kivételek).

A Kárpátokon keresztül megindul az orosz invázió, s megindul Haynau is Nyugat-Magyarország felől.

Görgei viszonylag könnyen feladja Győrt és környékét, viszont Komáromnál komoly csatát vív, melyben maga is részt vesz – és rá is fizet. Ez az utolsó nagy erejű ütközet, amely július 2-án zajlott és a komárnói csata néven került be a történelembe. A Monostori Erőd és környékén voltak a legnagyobb küzdelmek. Görgei személyesen irányította a katonákat, s a visszavonulás olyan erejű volt, hogy az egyik visszavonulást gátolni akaró tisztnek a lovát felborították a menekülő magyar csapatok. Görgei kartáccsal lövette a magyar visszavonulókat, de az sem használt. Utána odarendelt lövészeket, s csak azok tudták megállítania visszavonulást. Végül Görgei előre rontott, s nagyon sikerült megközelítenie az ágyúkat (itt három lehetséges változat is ismert). Ott kapott Görgei egy fejsérülést, keresztben a fején, 12-15 centiméterhosszon felszakadt a koponyacsontja is, s az orvos állítólag látta Görgei mozgó agyát. Valószínűleg ágyúlövedék-darab, azaz egy repesz sértette fel a fejét.

Rendkívüli kitartására jellemző, hogy fejére tette kalapját, s azzal fogta vissza a fejéből ömlő vért (a kalapját arra használta egyébként, hogy azzal irányítsa a nyargoncokat, hogy hozzák a híreket, hol van baj, hova kell vágtatni).

Három napig senki sem szólhatott hozzá, majd visszaállt a csapat vezetésébe, s elindult Buda felé. Addigra eldőlt a Dunántúl feladása, így az északi hegyek felé vette az irányt. (Közben kinevezték hadügyminiszternek, de lemondott róla, s megmaradt főparancsnoknak.)

13-án hagyta el a komáromi erődöt, s akkor kapott utasítást (a kormány ismét Pest elhagyásáról döntött). Görgei Komáromot javasolta a kormány új székhelyéül, azt az erődöt, ami végig ki is tartott, de ez végül is nyugati fekvése miatt nem volt ésszerű, azaz onnan nem lehetett irányítani.

A kormány végül is Szegedre vonult le, ott volt az utolsó rendes országgyűlés is, de csak a képviselők kis része vett részt.

Görgei nem is akart Szeged felé menni. Egyébként sem sikerült volna neki, mert elzárták az útját arra felé. Elindult újra északra.

A második északi hadjárat elindult. Nagy kanyarral elér Tokajba, s innen Nyíregyházára haladt tovább. A közeledő orosz csapatok ellen küldi Nagysándort, aki Debrecennél vereséget szenved. Ekkor már augusztus 10-e felé járunk, s Görgei dél felé halad, Aradra. Ott találkozik Kossuth-tal, s megállapodnak vele: ha Dembinszki Temesvárnál veszít, ő le fogja tenni a fegyvert.

Jön a hír, hogy Dembinszki veszített. Kossuth elindul az emigrációba. Akkor születik meg a két dokumentum: az egyik Kossuth lemondása és hatalomátadó nyilatkozata, a másik pedig Görgei első falragaszának szövege. (Az eredeti példány 1850-ben jelent meg, Heckenast kiadásában, Szilágyi Sándor: A magyar szabadságharc története – ebből az idézetek, melyeket Bárány Tibor olvas most fel.)

„A Nemzethez!

A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.

Ílly körülmények között, a nemzet életének megmentése és jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől lévén várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván, ezennel tudtára adatom a Nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzéstől indíttatva, mellyel minden lépteimet és egész életemet egyedül Hazámnak szentelém, magam, s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig, míg a Nemzet hatósága szerint intézkednék, a legfőbb katonai és kormányzati hatalmat Görgei Artúr tábornok úrra ruházom.

Megvárom tőle, s azért Isten, a Nemzet és a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat a legjobb tehetsége szerint, szegény hazánk nemzeti státuszéletének megmentésére, javára, s jövőjének biztosítására fordíttandja!

Szeresse hazáját oly önzéstelenül, mint én szerettem, és legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálam.

Cselekvéssel többé nem használhatok Hazámnak, ha halálom valami jót eszközölhet számára, örömmel adandom életemet áldozatul.

Az igazság és kegyelem Istene legyen a Nemzettel!

Arad vára, augusztus 11-én, 1849.

Kossuth Lajos kormányzó, Vukovich Sebő igazságügy-miniszter, Csányi László közmunka- és közlekedési miniszter, Horváth Mihály kultuszminiszter.”

„Görgei felhívása augusztus 11-én:

Polgárok!

Magyarországnak eddigi ideiglenes kormánya nincs többé.

A kormányzó és a miniszterek ma a hivatalaikról és a kormányról önkényt lemondtak!

E körülmény által kényszerítve a katonai főparancsnokság mellett ma a polgári hatalmat is ideiglenesen átvettem.

Polgárok!

Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal, vagy békés úton – akkínt, mint szükség fogja parancsolni - , mindenestre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkolások megszüntettessenek.

Polgárok!

Az események rendkívüliek és a sorsnak csapásai súlyosak! Íly helyzetben előleges kiszámítás lehetetlen.

Egyedüli tanácsom, s kívánságom, hogy lakjaitokban békésen megvonulván, ellenszegülésbe, vagy harcba még azon esetekben sem keveredjetek, ha városotokat az ellenség megszállaná. Tehát a személy- és vagyonbiztonságot legtöbb valószínűséggel csak úgy fogjátok elérhetni, ha házi tűzhelyeteknél, polgári foglalatosságaitok mellett békén maradtok.

Polgárok!

Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal, s az öntudatnak azon boldogító reményében, hogy igaz ügy örökre veszve nem lehet.

Polgárok!

Isten velünk!

Görgei Artúr”

Ha e két dokumentumot valaki ismeri, nem lehet kétséges, nem beszélhetünk árulásról!

Egy fegyverletételt nem lehet csak úgy eldönteni. Görgei hadserege minden oldalról körbe volt véve! Arra kellett kérni Rüdiger orosz főparancsnokot, hogy az osztrákokat tartsa távol. Teljesen körbe voltak véve, nem válogathattak, hogy hol tegyék le a fegyvert. Nem volt hova tovább!

Egyet tehetett volna Görgei, hogy harcol és megöleti ezt a 29.900 emberét…

Ezt követően Aradról a tőle 20 km-re lévő Világos faluba megy át Görgei, a szőlőhegyek lábához. Ott a Bohus Kastélyban, ami egy nagyon szép épület, (itt a korabeli képét mutatjuk, nem a két éve készített friss fotóinkat) tölt egy napot. Itt állapodik meg az orosz vezetéssel, s innen vonulnak északra, egy jó tíz kilométerrel, Szőllős község határába, s ott teszik le a fegyvert.

Tehát nem Világoson volt a fegyverletétel, csak onnan indultak el. Szőllősön ért véget a magyar szabadságharc, a maga tragikus körülményei között.

Teljes fegyelemben zajlott a fegyverletétel: puskák gúlákba rakva, ágyúk sorba állítva, gyalogosok glédába, huszárok mögöttük, s Görgei elvonult a katonák között.

Ezzel az öregkori képével búcsúzunk Görgeitől, illetve egy 1910-es filmhíradó részlettel, melyen az öreg Görgei látható, akinek a lakása az Apáczai Csere János utca 17. szám alatt volt (akkor Mária Valéria utca). Ebben a házban volt a Weiss Manfréd Művek főirodája, ahol Weiss Manfréd naponta megfordult. Megvette ezt a házat, s ebben a házban lakott haláláig bérlőként Görgei Artúr.

A felvétel halála előtt hat évvel készült, 92 éves korában, még egészen jó állapotban volt.

Tehát ebben az épületben halt meg.

Hajdan a Latinovics család birtokában volt, akikkel Weiss Manfréd családja jó kapcsolatot ápolt. Az egyik Latinovics Tisza István titkára volt: ez a Latinovics rendszeresen nyaralt a Weiss Manfréd birtokon, Derekegyházán.

Mi köze volt Görgeinek Latinovicshoz? Nem derült ki a forrásokból. Görgei lánya egy Bohushoz ment férjhez. Bohus már korábban meghalt, a Görgei-lány csak 1934-ben. Ha jól tudom Görgei elvált feleségétől, magányosan élt. Elég nehéz természete volt. Életének jelentős részét Visegrádon töltötte, zöldségtermeléssel foglalkozott, s járt a Latinovicsék nagy villájába, ott fogadta a vendégeket.

Görgeiről eddig sok jót elmondtam, most búcsúzóul valami rosszat is. Elfogadott Paszkievicstől 1500 aranyat, kölcsön, amit soha nem adott meg.

Aztán írt Weiss Manfrédnak, hogy emeljék a nyugdíját – ekkor a duplájára emelték. A visegrádi szőlőjéből minden évben – ezt már végképp nem tudom megérteni – Ferenc Józsefnek, koronázásának, vagy születésének évfordulóján, egy kosár szőlőt küldött… Haláláig. Ez is beletartozik e kornak és ennek az embernek a természetébe.

A CSHVE javaslatára lett Görgei iskola Csepelen, az egyesület javaslata nyomán nevezték el az Áruház teret Görgei térnek, mi szorgalmaztuk egy emléktábla elhelyezését az SZTK falán. Ennek az emléktáblának egy hibája van: - hasonlóan egyéb ügyekhez - nem kérdezték véleményünket, ezért nem került rá Görgei egyetlen csepeli vonatkozása sem. Pedig az tette aktuálissá, hogy Görgei országos hírre éppen a Csepel-szigeten tett szert!

Köszönöm szépen a figyelmet, s köszönöm szépen Bárány Tibornak a diák számítógépes összeállítását, szerkesztését, és a vetítésben való közreműködést, segítséget!

21. kerületi Hírhatár Online - Bárány Tibor