Egy tanár hitvallása a hivatásáról: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk

Árvai Gábor, földrajz-történelem szakos általános iskolai tanár közösségi oldalán akadt szerkesztőségünk az alábbi elkeseredett posztra - melyet a szerző hozzájárulásával adunk közre. A bejegyzés a tanítás mindennapi nehézségeiről szól. Nem a hiányos eszközökről, nem az új Köznevelési Törvényről, nem a Klebersberg Intézményfenntartóról, hanem az általános iskolai oktatás mai színvonaláról. Tanulságos írás. A facebook-on több komment is érkezett, melyek közül az érdekesebbeket szintén megmutatjuk.

21 éve állok a katedrán. Nagy lelkesedéssel kezdtem el tanítani annak idején. 

Ez a lelkesedés már a múlté. Nem tagadom. Miért is lennék lelkes? Nem ad erre okot sem a gyerekanyag, sem az oktatási közeg.

Mumus lettem - állítólag. Hogy miért? Mert nálam még van valamennyi követelményszint. Mert én még hiszek abban, hogy a küzdelmet, a kitartást a tanulásban, a munkában az általános iskolában kell kezdeni megtanítani a gyermekkel. Nem adok botrányos feleletekre potya jegyet. Nem játszom el, hogy minden rendben a tanulók tanulásával csak azért, hogy népszerű legyek és gyakorlatilag semmire adjak jó jegyet. Nem teszem, mert nem csapom be a gyereket, a szülőt, de magamat sem. Én azt gondolom, hogy az általános iskola felkészítő a középiskolára, azaz előkészítője a középfokú oktatásnak. Mi zajlik az általános iskolában manapság? Lötyögés, nem tanulás, ejnye-bejnye, aztán hadd menjen a gyerek egy osztállyal feljebb, mert ez az elvárás. Szabaduljunk meg tőle... Tényleg jó ez a gyereknek? Ilyen világot élünk, hogy a tudás semmit sem számít? A tudás értéke teljesen devalválódott. Való világ, Megasztár kell nekünk! Nem tudás! 

Pechemre, két olyan tantárgyat tanítok, amit tanulni kell(ene). 
De nem megy ez a tanulás. Olyan szövegek hangzanak el feleléskor, hogy az ember felteszi magában a kérdést, hogy most milyen intézményben van tulajdonképpen? Hová került? Nem hinném el, ha nem én lennék az áldozat, akinek ezeket végig kell hallgatnia. Pedig esküszöm, nem ezeket a sületlenségeket tanítom. De olykor a fal is többet tud, mint a gyerekek - sokszor van ilyen érzésem.

Becsülettel dolgozom, becsülettel próbálom a gyerekek fejébe juttatni a tudást. Biztos hibázok is, hiszen nincs ember hiba nélkül. De a jóindulat vezérel. Így is már sokkal lejjebb adtam a szintet, mint pár éve. De még lejjebb menni nem tudok és nem is akarok. 

Mindig segítettem annak, aki gyenge volt, de látszott, hogy akar. A mai gyerekek egy része nem is akar, teljesen akaratgyenge. Milyen felnőttek lesznek ők? És ehhez mi asszisztálunk? Mondjuk már ki, hogy ebből nagyon nagy baj lesz később! Ha bekerülnek a foglalkoztatási piacra, mit kezdenek magukkal? 

Kérem a szülőket, gondolják végig ezeket a gondolatokat! Nem futni kell jobbra-balra, hogy milyen terror van földrajz vagy történelem órán, hanem meg kell ismerni a gyermeket, annak képességeit, vagy éppen trehányságait. És szembe kell nézni vele! Ne mentsék a menthetetlent! Mire építenek ezek a gyerekek a középiskolában, ha itt semmit sem sajátítanak el. Vagy ez már nem számít. Nekem számít! Ehhez nem adom a nevemet! Ha adnám, az lenne a vég. Lehet, hogy nálam küzdeni kell, de talán az életben jobban megállják a helyüket, akik megértik, hogy mit miért követelek.

Non scolae, sed vitae discimus - Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.

Az élet eldönti, hogy kinek van igaza. 
Még bízom benne, hogy nekem!

További kommentek a galériában!